Aztán azért is nagy szó ez, mert a Slipknot szélsőséges, nemcsak az agresszivitásban, hanem a kísérletező szellemben is. Ennek megfelelően minden lemezük az érdeklődés középpontjába kerül, amint megjelenik, és ha valaki mindezt távolságtartással figyeli, akkor azok is megsértődnek, akik egy adott Slipknot-lemezt nagyon pocséknak gondolnak, és azok is, akik nagyon szupernek.

Nem nagy jóslás kimondani, hogy már nem lesz olyan Slipknot-lemez, ami a két kategóriába besorolható, objektíven nézve. Ez a zenekar nem engedheti meg magának, hogy nagyon rossz lemezt készítsen (tegyük hozzá, egészen biztosan nem is tud), és már nem is fog olyan revelációként hatni, mint az első három lemez idején, így nagyon szuper sem lesz. Halvány elbillenések persze lehetnek az egyik meg a másik irányba, ahogy most például kicsit a rosszabb irányba billen a mérleg.

A The End, So Far bizonyos részei félkésznek hatnak, mintha egy bika hangzású demót hallanánk. Az egyes ötletek alkalmanként ad hoc vannak egymásra pakolva, koherencia nélkül. Ráadásul mindez leginkább az agresszívabb, csépelős számokra igaz. Amikor viszont lassul a tempó, akkor hirtelen kerek lesz minden. Egységes például az Adderall, a sokakat megviccelő kezdőszám, ami a Porcupine Treenek is jól állna. Tökéletesre formálták a Medicine For The Deadet is, ami egyértelműen a lemez csúcspontja, mert benne van egy olyan pattanásig visszatartott bomba feszültsége, amitől mindig is veszélyesnek hatott a Slipknot. Ugyanígy készre formálták a Yent, vagy a bizarr módon bluesos Acidicet és a két záró számot is (De Sade, Finale). A többi kis túlzással resztli, csak hogy legyen hordócsapkodás is. Az agresszívabb számok közül talán a Hive Mind jut el a perfekt szintig.

Sokan említik a lemez kapcsán, hogy sok az átvezető, ami valóban igaz; nincs olyan dal, ami ne valami morgással, zúgással kezdődne, sőt ne az vezetné le. Ez eddig is jellemző volt a Slipknotra, semmi új nincs benne. Ami inkább új, hogy az énekdallamok nem ütnek úgy, ahogy kéne. Corey Taylor mindig is tudott énekelni, sőt fejlődött is, de ezek a dallamok most vagy csak lassan kezdenek működni, vagy egyáltalán nem. A dallamtalan dallam kifejezés a legjobb rá, olyasmi, mint amit az ember csak úgy dudorászik, de semmi kreatív erő nincs benne. Persze egy refrén vagy énekdallam az alatta zenélő hangszerektől lesz készen igazán, és itt mintha azt sem sikerült volna elérni, pedig a Slipknot szerzői magja számtalanszor bizonyította, hogy tisztában van ezzel, na meg hangszerelni is nagyon tud. Utóbbira ezen az albumon is számtalan bizonyíték van.

Úgy tűnhet, hogy a The End, So Far rossz lemez, pedig valójában nem az, mert a Slipknot minősége nem az átlagminőség. Náluk az alap nagyon magasan van, így az elvárások is. Szóval csak maradjunk a Slipknot-skálánál: magához mérten ez a teljesítmény se nem rossz, se nem szuper, inkább erős közepes, ami a jelenlegi metálszíntér produkcióihoz viszonyítva még mindig kiemelkedő.

Dankó János
Forrás: langolo.hu