Voltaképpen Agatha Christie ugyanúgy ponyva, mint Rejtő Jenő. Ki merné rájuk azt mondani, hogy nem jók? A 90-es években aztán ott voltak ponyvának az olcsó fantasyk, mint a Káosz-sorozat John Caldwelltől, vagy a magyar krimikirálynő, Vavyan Fable imádnivalóan szórakoztató, akciótúltengésben szenvedő regényei. De beugorhat ennek kapcsán a magyar kalandirodalom császára, Leslie L. Lawrence is, aki ugyan korábban kezdte pályáját, de ekkor volt a csúcson. „Laci bácsi” ugyan ma is ontja magából a köteteket, de lássuk be, ahogy a 90-es éveket, úgy ezeket a könyveket sem lehet átteleportálni a 2020-as évekbe, mert már nem ugyanazok. Annak a korszaknak az életigenlése, vidámsága rég elveszett. Átestem ezen a ponyvás korszakon, és mindegyik típus a szívemhez nőtt. Néha ma is belelapozok akár Skandar Graun kalandjaiba, akár Fable Jégtáncába, és nem bánom meg (utóbbi nekem a legnagyobb kedvenceim között van). Külföldről is dőlt hozzánk akkoriban a viszonylag olcsó szórakoztató irodalom, elég csak Stephen Kingre gondolni – igen, volt egy rövid korszakom tőle, de mára kinőttem ‒, vagy a mostani választásomra, Wilbur Smith-re.

Wilbur Addison Smith – aki annak idején az egyik legolvasottabb író volt – tipikus brit birodalmi/gyarmati fehérként született Észak-Rodéziában, azaz a mai Zambia területén, egy farmercsaládban, majd élete nagy részét Dél-Afrikában töltötte. A tavaly elhunyt legendás író regényeinek hátterét így Afrika adja, amelyért érezhetően rajong. Smith maga a megtestesült 80-as, 90-es évek a számomra, regényeiből tévéfilmek is készültek akkoriban, melyek közül talán a Lángoló part futotta be a legnagyobb karriert felénk. Bár írásai első pillantásra könnyed hangvételű romantikus kalandregényeknek tűnhetnek, de erős karakterekkel bírnak, és sokszor brutális történésekbe torkollnak.

Kedvenc regényem tőle a Jön a farkas, amely 1976-ban jelent meg eredetileg, míg nálunk 1992-ben dobták piacra. Háttérsztoriját az olasz diktátor, Benito Mussolini Etiópia ellen viselt 1935-36-os hadjárata adja, mikor is egy brit szélhámos (Gareth Swales) és egy texasi mérnök (Jake Barton) közösen megpróbálnak elpasszolni néhány ócska első világháborús páncélautót az etiópoknak, hogy busás haszonra tegyenek szert. A brit svindler és a nyíltszívű jenki párosa egy fogadás során kiegészül az életvidám Vicky-vel, aki él-hal az etiópok láthatóan vesztes ügyéért. Smith regényei rendszerint pofonegyszerűek: végy egy romantikus és vad hátteret adó országot, tegyél bele pár szimpatikus szereplőt, adj hozzá némi erotikát és brutalitást, keverd össze, fűszerezd némi veszteséggel, majd a végén egy szimpatikus megoldással tálald az olvasóknak. A hátteret ezúttal is Afrika adja – a romantikus és egyben veszélyes Etiópia ‒, a gonosz pedig az olasz hadsereg, amely minden eszközt bevetve igyekszik megtörni a bennszülöttek ellenállását. Hőseink először csak a pénzt látják szemeik előtt lebegni, de Vicky elszántsága és hite átfordítja őket kalandorból az etióp ügy igaz híveivé, miközben az olasz hadsereg mellett egy Vicky-re szemet vető vérengző abesszin törzsfő is útjukat igyekszik állni. Van itt szerelem, évődés, halál, erőszak, vagyis klasszikus Smith írás.

Ha az amúgy is izgalmas sztorit kell kiszínezni, szerzőnk nem törődik holmi valósággal, így aztán a regényben az olasz CV-3-as harckocsik 10 cm-es páncélzattal és 50 mm-es löveggel felszerelt szörnyetegekké alakulnak a valóságban igencsak esetlen és 10 mm-es(!) páncélzattal rendelkező, alig 1,3 méter magas tankocskából (tanketta). Persze az Abesszíniában bevetett olasz CV-33-asok 50 mm-es löveggel sem rendelkeztek, hanem csak géppuskával, ilyen kaliberű ágyúk ugyanis csak a világháborúban terjedtek el a páncélos hadviselésben (a Panzer III-sal). Ezeken lehet jókat mosolyogni, de a legtöbb olvasó e túlzásokat észre sem veszi. Teljesen természetes, hogy hőseinknek legyőzhetetlen monstrumokkal kell megküzdeniük a hős etiópok oldalán! Ettől kalandregény a kalandregény. Elvégre senki nem azt akarja olvasni, ahogy Lara Croft nyakára anakonda helyett egy vízisikló tekeredik a mocsárban, Indiana Jones pedig nem hagyhatja el a kalapját, csak mert egy tucat náci vadászgép lövi, és autójával éppen egy szakadék felé hajt... A túlzás a műfaj része.

A történet lüktet, egy percre sem áll le, és a karakterek nagyon szórakoztatóak és kedvelhetőek. Smith tud írni, s még a páncélautók pusztulását is fájdalmasan sikerül elmesélnie, mivel azok is saját karakterrel rendelkeznek. Az események komolyságát a legdurvább pillanatokban is megszakítja egy kis idill vagy csipkelődő párbeszéd. Mi sem természetesebb, hogy a legvadabb üldözés közepette a Vicky-t egyedül burkoló ing az egyetlen fehér textildarab, amivel lehet jelezni, hogy békével jött a páncélautónk. A regény igazi kikapcsolódás, egy nap alatt elolvasható, nem lehet leállni vele, mert megköveteli a befejezést. Aki egy kis szórakozást akar az égető afrikai nap alatt, annak ez tökéletes választás!

A kötet három kiadást is megért (1992, 1998, 2006), mindhárom a Delej Kiadó gondozásában, puhafedelű kialakításban. Én a második kiadást, az 1998-ast olvastam most éppen, amely minőségre közepes, a borítója annál valamivel gyengébb (a kék betűk nagyon nem passzolnak a képhez, és az egész túl életlen). Könnyen rongálódó kiadás, de legalább a lapok nem szoktak kihullani belőle. Olcsó kötet, nem túl minőségi papírból, és helyenként helyesírási hibákkal terhelten, de nem is arra szolgál, hogy fekete bőrkötésben, aranyozott betűkkel a bencés apátság könyvtárát ékítse évszázadokig. Nagyon ponyva, de ettől még nagyon jó.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.