A Svéd Akadémia elismerését „a gyarmatosítás következményeinek és a menekültek sorsának megalkuvást nem ismerő és együttérző bemutatásáért, a kultúrák és a kontinensek közötti szakadék feltárásáért” vehette át. Az Utóéletek négy ember (Khalifa, Ilyas, Hamza és Afiya) életútját követi végig az első világháború kitörésétől a második világháború végéig az egykori Német Kelet-Afrika területén.

A regény Khalifa történetével kezdődik, aki huszonhat évesen találkozik Amur Biasharával, a kereskedővel, és ügyintézőként kezd dolgozni nála, majd néhány évvel később feleségül veszi a kereskedő árván maradt unokahúgát, Ashát. Aztán egy váltással a szerző Ilyas történetével folytatja, ez a szál lazán kapcsolódik az előzőhöz, hiszen a helyszín ugyanaz a meg nem nevezett kelet-afrikai, tengerparti város, és Ilyas idővel Khalifa legjobb barátja lesz, bár ezekben a fejezetekben utóbbi teljesen a háttérbe szorul. Megismerjük Ilyas élettörténetét és a kishúgát, Afiyát, aki akkoriban született, amikor Ilyas elszökött otthonról, valamikor a maji-maji küzdelmek idején. Előbb az aszkarik közé keveredett, majd egy német ültetvényeshez került, aki munkát adott neki, és megtanította a német nyelvre. Az anyja meghalt röviddel azután, hogy a világra hozta Ilyas húgát, Afiyát, s a lányt az apja nemes egyszerűséggel odaadta egy másik családnak, hogy viseljék gondját. A testvérpár újra egymásra talál, amikor Ilyas visszatér a városba, és megkeresi a szárazföld belsejében élő családot. Aztán a férfi csatlakozik a Schutztruppéhoz, aszkari lesz, a németek katonája, és Afiya visszakerül a családhoz. Amikor a nevelőapja brutálisan megveri, Khalifa elhozza a családtól, és Ashával befogadják. Innen egy újabb szereplővel folytatódik a regény: Hamza az aszkarik sorában harcol a megszálló/gyarmatosító németek oldalán; miután egy német tiszt brutálisan rátámad, és a kardjával súlyos sérülést okoz Hamzának, a fiatal fiút hátrahagyják egy misszionáriusnál, hogy viselje gondját. Innen kerül ugyanabba a tengerparti városba; munkát Amur Biasharánál talál, szállást Khalifánál és a feleségénél, a szerelmet pedig Afiyánál találja meg, és így forr egybe az összes eddigi szereplő története.

A fülszöveg brutális erőszakot, elnyomást és népirtást említ, valamint koponyák és csontok szegélyezte utakat a véráztatta földek mentén, amely a Német Birodalom XIX. század végi kelet-afrikai gyarmatosítási politikájának az eredménye. Mindebből a kollektív szenvedésből Gurnah keveset mutat meg, és azt is olyan szárazon, annyira érzelemmentesen, hogy egy iskolai történelemkönyvbe is több dráma szorul. Gurnah inkább az emberekre fókuszál, és az ő élettörténetükön keresztül ábrázolja a különböző kultúrák és civilizációk összecsapásának egyénekre gyakorolt hatását, a rasszizmus pszichológiáját. A történeteket az afrikai ember szemével láttatja, és a Német Birodalom kelet-afrikai gyarmatosításáról, az aszkarikról, a maji-maji lázadásról, annak brutális, mérhetetlen emberi áldozatokkal járó leveréséről, és az első világháború afrikai frontján történtekről röviden, mint háttérinformációkról ír, ezekről viszonylag kevés derül ki a regényből. Az Utóéletek nem egy szájbarágós, dramatizált történelmi áttekintő, ez néhány ember története, akik éppen azokban az időkben éltek, és akiknek az életútja hol összefonódott, hol meg eltávolodott. Olvasás közben kissé zavaróak voltak a hirtelen váltások, például amikor Hamza történetére váltott, teljesen elveszítettem a fonalat, és nem értettem, hogy az új szál hogyan kapcsolódik az addigiakhoz. Később persze a helyére került minden mozaik.

Gurnah stílusa lebilincselő. Lényegre törő, tömör, a történelmi kitekintőket illetően kissé száraz, a szereplők élettörténeteit illetően viszont tömörségében is részletes, de minden felesleges drámától mentes. Khalifa sztoriját például, amellyel a regényt indítja, körülbelül 25 oldalon meséli el, és ebben benne van a férfi származása, házassága, majdnem egész addigi élete; ez a 25 oldal tulajdonképpen egy különálló regényre való anyag. A muszlimok hétköznapi és vallási szokásairól, a század eleji kelet-afrikai emberek életmódjához kapcsolódó rituálékról természetes hangnemben, a bennfentes magabiztosságával ír, ez egy különös, megmagyarázhatatlan színt kölcsönöz a regénynek. A történet igazi főszereplői talán Hamza és Afiya, mindketten a gyarmatosítás nyomában keletkező „vihar” áldozatai. A többiek (Khalifa, Ilyas) sztorija ugyanilyen fontos ahhoz, hogy egy átfogóbb képet kapjunk a kelet-afrikaiak életéről abból az időből.

Abdulrazak Gurnah 1948. december 20-án született Zanzibáron. 1968-ban diákként érkezett Nagy-Britanniába. 1980-82 között Nigériában tanított, onnan tért vissza a Kenti Egyetemre, ahol a doktori címét is szerezte. Jelenleg irodalmat tanít Kentben, 1987 óta a Wasafari brit irodalmi folyóirat társszerkesztője és a lap kuratóriumának tagja. A regényeit már az első könyve óta angol nyelven írja. Az Utóéletek a legújabb, sorban tizenegyedik regénye, és egyben az első magyarra fordított műve. Az Európa Könyvkiadó az 1994-es Paradicsommal folytatja a szerző életműsorozatát (jelen sorok írásakor még nem ismert a könyv megjelenési dátuma), amelyet 1994-ben jelöltek a Booker-díjra is.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com