Az emlékezés szörnye mint cím tökéletes választás. Eszembe jutott, amikor pszichológia hallgatóként azokról a szörnyűségekről tanultam, amiket a szakmát művelők elkövettek a múltban, mindent a tudomány nevében. Miért kell nekem ezekről tanulni, miért kell nekem ezeket tudni? Az idősebb, bölcsebb énemnek a válasz egyértelmű: azért, hogy soha-soha többé ne fordulhasson elő ilyesmi. És ugyanez érvényes a holokausztra. Emberi kötelességünk tudni ezekről, tanulni róla, és emlékezni, soha el nem felejteni. Persze ez némi veszélyt is hordoz önmagában, az emlékezés szörnye idővel bizony felemészthet.

Az egész regény tulajdonképpen egyetlen hosszú monológ, amelyet a narrátor, egy fiatal izraeli történész a Jad Vasem (holokauszt múzeum és levéltár Jeruzsálemben) elnökének intéz. A narrátor bevallja, hogy csendes, békés életre vágyik, olyan történelmi alakokkal és eseményekkel szeretne foglalkozni, amelyek megnyugtatóan lezártak, véglegesek, elmúltak. A továbbiakban is csak narrátorként fogom említeni, a nevét a szerző egyszer sem írja le. Magánéleti szférájából szeletkéket kapunk: Rut a felesége, Ido a közös gyerekük, Izraelben élnek, és még keresik azt a szakmát, pályát, ami biztos megélhetést biztosít a kis családnak. Végül idegenvezetőként helyezkedik el Lengyelországban, ahol Izraelből érkező csoportokat kalauzol a haláltáborokban. Így válik az emlékezés hűséges és szorgalmas ügynökévé. Lexikális tudása hatalmas, megbízható és a legapróbb részletekre is kiterjedő, objektíven elemzi a múltat, a rendszert és annak működési alapjait, választ ad az olyan kérdésekre is, hogy miért nem lázadtak fel a koncentrációs táborba küldöttek, beszél a bénító félelemről, az akaraterő felszámolásáról és a mindenáron életben való maradás állati akarásáról. Kezdetben iskolai csoportokat kísér, végül a legfelsőbb vezetőség és katonai attasék csoportját is rábízzák. Azt gondolnánk, hogy aki képes ilyen hidegvérű maradni, és aki annyiszor kénytelen elmondani, megmutatni ugyanazt, arra már nem lesz hatással a múlt, valósággal érzéketlenné válik iránta. Narrátorunk pont ellenkezőleg reagál.

„Az első látogatásaim jutottak eszembe, ahogy szilárdan, buzgón álltam ott, és hibátlanul végeztem a munkámat. Ahelyett, hogy hozzászoktam volna, az utóbbi években egyre rosszabbak lettek az idegeim, és mostanra majdnem teljesen tönkrementek.”

Idővel az elbeszélései objektívből egyre inkább szubjektívvé válnak, egyre kényelmetlenebb, húsba vágó kérdéseket tesz fel a szokványos, bejáratott bemutatói közben. Az első ilyennél („Ki dezertált volna?”) talán még ő maga is meglepődött, de utána egyre nehezebben tudta magába fojtani kritikus kérdéseit, privát véleményét, míg el nem jutott oda, hogy feltegye az egyetlen kérdést, ami igazán számít, amit emberként meg kell válaszolni: Mit tettem volna én?

Szorongás és szégyen marcangol, ha igazán őszinte választ adunk. Ezeket az érzéseket magunkkal hurcoljuk tovább, és miközben próbáljuk feloldani, megszüntetni, szőnyeg alá seperni őket, azzal szembesülünk, hogy soha ki nem mondott tényt, ötletet tár elénk a szerző. Kiemelkedő jelenet, amikor az egyik csoport vezetése közben egy gyerek meri kimondani azt, amit talán soha senki. Hogy a túlélés érdekében néha mindannyiunknak kissé nácinak kell lennünk, és a terrorizmus elleni harcban néha nincs más választás, mint ártatlan civileket is bántani.

Azt még hozzátenném, hogy amikor a személyes interakciók során beszéltem a könyvről, első zsigeri reakcióm az lett volna, hogy azt mondjam: Á, ez nem csak egy újabb koncentrációs táboros sztori, nincs benne semmi elcsépelt. Nem mondtam ki, de majdnem a földig süllyedtem vörös füllel, annyira elszégyelltem magam. Még ha minden egyes áldozat memoárját is végigolvasom, akkor sem lenne szabad elcsépeltnek nevezni, hiszen ezek reális, valós szenvedések. Ebben a tekintetben én is gyarlónak és embernek bizonyultam, aki telítődni tud egy téma iránt, az ingerküszöb magasabbra tolódik, és erre itt a konkrét példa, a háború, ami jelen pillanatban is a szomszédban zajlik – az dobja az első követ, aki február óta egyszer sem görgetett tovább egy ezzel kapcsolatos híren, mert úgy érzi, nem tud többet befogadni.

Hogy miért emelkedik ki ez a könyv az összes többi közül a holokauszt-irodalom palettáján? Eredeti, merész, kíméletlen és tapintatlan, és olyan perspektívából láttatja a múlt eseményeit, amelyből más könyvek egyáltalán nem. Mindig az az elv vezérelt, hogy tudni kell, hogy soha többé ne történjen meg, és ez volt az első alkalom, hogy az a gondolatom támadt olvasás közben, éppen az olvasottak hatására, hogy mi van, ha a tudás pont az ellenkező hatást váltja ki, tudni kell, mert egy tökéletesre fejlesztett, hatékony gyilkoló rendszer volt. Hogy létezik, hogy a nácik által létrehozott Szörny, amely oly sok ember életét követelte, valahogy átvedlett az Emlékezés szörnyévé, amely most is fájdalmat és halált eredményez? Miként történhetett, hogy az áldozatok leszármazottai haragot éreznek, de az áldozatok, nem pedig az elkövetők iránt? Annyira nehéz ezeken gondolkodni, ezt megemészteni.

A vasúti sínek és a szelekciós rámpa, a családi és a cigánytábor, a latrina és orvosi rendelő, az ikrek barakkja, az óvoda és a kanadások tábora, a gázkamrák és krematóriumok – ezeket a helyeket olvasóként már ismerjük számos más történetből. Most viszont személyes kalauz kísért végig ezeken a helyeken. „…minden igazi, pontosan itt történt, meg lehet érinteni a helyet, ahol az emberiséget meggyilkolták.”

Hogy lehet-e kíméletesen írni ezekről a szörnyűségekről? Nehezen. Mégis felkavaróbbnak érzem a jelen szöveget, mint a többit. Emiatt felnőtt, érett, önreflexióra és kritikus gondolkodásra képes olvasóközönségnek ajánlanám, de nekik nagyon. Rövid terjedelme megtévesztő, két hétre volt szükségem, hogy átrágjam magam rajta. Amatőr hiba volt elvinni a nyaralásra, néhány sornál többet nem tudtam olvasni belőle, pedig három másik könyvet szinte felfaltam. Olvas, elmélkedik, megküzd az érzelmekkel, megpihen, tovább olvas volt a mintázat, amely segített az elejétől a végéig jutni. Érdekes módon a befejezés, a csattanó (olvasáskor derül majd ki, hogy milyen találó a szóválasztásom) egy komoly feszültséglevezető, szinte vihogva mondtam ki hangosan, hogy ez nagyon kellett.

Yishai Sarid 1965-ben született Tel-Avivban. Regényíró és ügyvéd, jelenleg ez az egyetlen magyarra fordított könyve.

Farkas Kinga Kaszandra
Forrás: olvasoterem.com