711-ben az arabok Gibraltárnál átkeltek Hispániába, és rövid úton megdöntötték az ott 250 éve megtelepedő nyugati gótok közben erősen ellatinosodó germán királyságát. Az Indiáig nyúló Arab Kalifátus az Omajjád család uralma alatt igen jelentős civilizációt hozott létre, amely ötvözte Róma, a hellenizmus, Perzsia és a Közel-Kelet örökségét saját arab tradícióival. Iránban azonban a 740-es évek végén a dinasztia ellen felkelés tört ki, amely elűzte az Omajjádokat a kalifátus központjából, így az életben maradt családtagok az Ibériai-félszigetre menekültek. Uralmuk itt fennmaradt, létrehozva az eleinte szinte egész Ibériára kiterjedő Córdobai Emírséget, illetve kalifátust. Az arab világ által egyszerűen csak Al-Andalúsznak mondott ibériai iszlám állam a középkor egyik legragyogóbb civilizációja volt, jelentős nagyvárosi élettel (Córdoba, Toledo, Sevilla, Granada), kulturális központokkal és viszonylag toleráns iszlám uralommal. A Córdobai Kalifátus a VIII-X. Század között élte fénykorát, maga Córdoba a 900-as évek végén valószínűleg a legnépesebb város volt a világon. Az 1010-es évektől a dinasztia ereje a folyamatos hatalmi harcokban végül megroppant, majd 1031-ben a kalifátus úgynevezett taifákra, kis államocskákra esett szét, amelyek egy-egy nagyobb város köré szerveződtek.

Ez a politikai – és természetesen katonai – aprózódás nagyban megkönnyítette a félsziget északi részén a VIII. századtól kialakuló kis keresztény államok számára a visszahódítás, vagyis a Reconquista folyamatát. Az Ibériai-félsziget északnyugati csücskében az Asztúriai Királyság kezdte meg az arabok visszaszorítását, amelynek vazallusaként a délnyugati részén, a IX. század végén az ókori Portus Cale (ma: Porto) település közelében megalakult a Portugál Grófság. Az itt élők ekkoriban még szinte teljesen egy nyelvet beszéltek az északabbra lakó galiciai „spanyollal”. A kis grófság előbb Asztúria, majd León királyságának vazallusa volt, de a XI. századra egyre jelentősebb erőt képviselt, míg végül I. (Hódító) Alfonz (1128-1185, a képen) portugál uralkodó 1139-ben felvette a királyi címet, majd 1143-ban elismertette León uralkodójával is Portugália függetlenségét. A királyság ekkor csupán a mai ország északi felére korlátozódott, hiszen déli részén még a mórok taifái, mint Santarém vagy Badajoz álltak. Utóbbi volt a térség legerősebb arab állama, birtokában tartotta a már akkor is jelentős Lisszabon városát is. A badajozi vazirida emírek általában még túl erősek voltak a portugál királynak, de utóbbi képes volt élni a hirtelen elé toppanó lehetőségekkel. 1147 márciusában a portugál király váratlanul hadat gyűjtött fővárosában, Coimbrában, majd seregével megjelent a mór Santarém városa alatt, amelyet hirtelen éjjeli rohammal elfoglalt március 14-15-én. Igen jelentős siker volt, mert ezzel megnyílt az út hosszú távú célja, Lisszabon felé. Ugyanakkor a jelentős nagyságú arab kikötővárost egyedül nem merte megostromolni. Ám 1147-ben megkezdődött a második keresztes hadjárat, amely során Észak-Európa városaiból és országaiból is az igaz hitért harcolni vágyó vagy egyszerűen kalandra és zsákmányra áhítozó lovagok és közemberek ezrei indultak a Szentföldre. Ezek a harcosok észak-német, flamand és angol városokban szálltak hajóra, majd az Ibériai-félsziget megkerülésével, a Gibraltári-szoroson át hajóztak Palesztinába. 1142-ben Alfonz király már rávett egy ilyen csapat – nagyrészt angol – keresztest, hogy ostromolják meg Lisszabont, de az akkor kudarcot vallott. 1147-ben úgy érezte, ismét a hitharcosok nyújthatnak segítséget az új kísérlet során.

Szerencsések vagyunk, mert egy angol keresztes, Osbernus megörökítette Lisszabon 1147-es ostromát leírásában, amelynek kézirata fennmaradt a Cambridge-i Corpus Christi College könyvtárában. Címe: De expugnatione Lyxbonensi, vagyis Lisszabon ostromáról. Ez egy meglehetősen részletes és színes leírás. A Szentföldre igyekvő flamand és német keresztesekhez 1147. május 19-én csatlakoztak Dartmouth-ból az angol harcosok, majd a skót, flamand, fríz, francia és német lovagok megindultak hajóikon Ibéria felé. A keresztesek etnikai alapú csoportokból álltak, külön-külön vezetőkkel, akik rendszerint közös tanácskozáson döntöttek a továbbiakról. A kereszteseket, miközben Porto városában feltöltötték készleteiket, felkereste a város püspöke, aki felvetette, hogy nem feltétlenül kell a Szentföldig utazni a muszlimok elleni harchoz, és a portugál uralkodó szívesen igénybe venné a szolgálataikat Lisszabonnál. Bár sok keresztes hezitált (egyesek tovább is utaztak), végül a hajók 1147. június 30-án megérkeztek Lisszabon alá, és a szórványos mór ellenállás dacára sikeresen partra szálltak a város falai alatt. Osbernus így írt a tapasztalatairól:

„Lisszabon városa megérkezésünk idején hatvanezer adófizető családból állt, beleértve a körülötte fekvő külvárosokat, [de] nem számítva a szabadokat, akik senkinek sem fizettek adót. A kör alakú falak egy domb tetejét veszik körül, balra és jobbra pedig [innen] városfalak nyúlnak le a Tejo folyó partjáig. A városfal alatti külvárosok úgy ereszkednek le a folyó partjáig, hogy mindegyiknek van egy remekül megerősített saját fellegvára. A helyet szakadékok övezik. A város hihetetlenül népes volt, mert mint azt a város kormányzójától avagy alcayde-jától annak elfoglalása után megtudtuk, 154 ezer lakosa volt, nem számítva a nőket és gyerekeket, ellenben [beleszámolva] Santarém polgárait, akiket ebben az évben kiűztek erősségükből, így vendégként és emigránsként Lisszabonban éltek. Ebben a számban benne szerepeltek Cintra, Almada és Palmela [Lisszabon környéki mór települések] vezető polgárai, valamint számos kereskedő Spanyolország és Afrika minden részéből. Bár sok volt a polgár, a városnak csupán 15 ezer lándzsája és pajzsa volt, hogy felfegyverezze a férfiakat. Ezért felváltva álltak szolgálatban, fegyvert cserélve egymással, ahogy hercegük éppen elrendelte nekik.”

A dombon elterülő és falakkal övezett város valóban komoly erősségnek bizonyult, mint azt a keresztesek is hamarosan észrevették. A megérkezést követő napon a támadók letáboroztak a város előtt, és körülzárták azt, majd megvárták a portugál királynak és hadseregének érkezését, hogy letárgyalják a megegyezésük részleteit. Alfonz végül megállapodott a keresztes vezetőkkel: amennyiben a város elfoglalását követően az ott talált értékek és foglyok a keresztesek birtokába kerülnek, az utóbbiakért kapott váltságdíj szintén azoké lesz, míg a várost ezután átadják a portugál királynak. A meghódított földet a király szétosztja a Portugáliában maradni hajlandó keresztesek között, akiknek utódaikkal együtt adómentességet biztosít. A megállapodás teljesítését kölcsönös túszcsere garantálta, a király 20 főemberét adta át a kereszteseknek, és viszonzásul azok is így tettek.

A megállapodást követően a nagyjából 13 ezer kereszteshez csatlakozott a 7000 fős portugál haderő is, de az ostrom elhúzódott, mivel a mórok hevesen ellenálltak, sőt kitörésekkel zavarták annak menetét. Az arabok a falakról gúnyolták a támadókat – Osbernus szerint egyéb sértegetések mellett azt kiabálták le, hogy a feleségeik nem fognak aggódni a keresztesek halála miatt, mivel odahaza jól el vannak látva férfiakkal és fattyakkal... ‒, hiszen a háború egyben pszichológiai hadviselés is. Mivel a fizikai erő nem nyitotta meg a város falait, az ostromlók számára maradt a jó öreg kiéheztetés stratégiája, ami viszont hónapokba került. A városban sok menekült zsúfolódott össze a térségből (például a márciusban Santarémből elmenekült mórok is ide futottak, amint Osbernus leírta), így október végére még az egyébként jól felkészült Lisszabon lakossága is éhezni kezdett. A portugál királynak érdekében állt épségben megkapni a várost, így igyekezett tárgyalásokkal rávenni a mórokat a kapitulációra. Ekkorra már kevés élelme maradt az ostromlottaknak, ráadásul a támadók ostromtornya is megközelítette a falakat. Logikus volt elfogadni a meglehetősen nagyvonalú királyi ajánlatot, mely szerint vagyonuk egy részével elhagyhatják a várost annak átadását követően.

A flamand és kölni keresztesek nem is voltak elégedettek, így mikor október 25-én megkezdődött a város átadása, atrocitásokra került sor. A vezetőiknek nem engedelmeskedő németek és flamandok fosztogatni kezdtek, átkutatták a házakat eldugott kincsek után, erőszakoskodtak a lakosokkal, sőt a város idős keresztény püspökét is megölték. Mindemellett végül sikerült rendet tenni. Krónikásunk szerint az angol és normann keresztesek, illetve a portugálok példaszerűen viselkedtek. Alfonz király – betartva ígéretét – a város muszlim lakosságát elengedte, akik három napon át vonultak ki a kapukon, olyan sokan voltak. Lisszabon 430 év után ismét keresztény város lett.

Alfonz a kereszteseknek tett ígéretét is megtartotta, a Lisszabonhoz tartozó földeket szétosztotta vezetőik között, feltéve, hogy maradni akarnak. Több angol, normann, német és flamand nemes tagozódott be a portugál előkelők soraiba, sőt Lisszabon új püspöke Hastings-i Gilbert személyében egy angol lett. Portugália fővárosa 1255-ig Coimbra maradt, ekkor költözött át az udvar a kereszténnyé lett Lisszabonba, amely azóta is Portugália központja.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Brundage, James A.: The Crusade: A Documentary Survey. Milwaukee, 1962; Makki, Mahmoud: The Political History of Al-Andalus. In: The Legacy of Muslim Spain. Leiden-New York-Köln, 1992

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.