Tanulmányait szülővárosa izraelita népiskolájában kezdte el, majd Budapesten a Deák téri Evangélikus Főgimnáziumban folytatta. 13 éves volt, mikor a család mindenét elvesztette, és Budapestre költözött.

Komolyabban csak 15 éves korában kezdett el zenével foglalkozni. Korábban, amíg testvérei a zongorán gyakoroltak, ő a hangszer alatt időzött, ezáltal minden hallott dallamot megjegyzett, de gyakorolni nem akart. Ő maga így nyilatkozott erről 1916-ban: „Addig hiába mutattam hajlandóságot és tehetséget a zene iránt, semmi áron nem akartam hozzáfogni a tanuláshoz, de aztán nagyobb erővel tört ki rajtam a zenetanulás iránti vágy.” Saját zongorája nem volt, ezért a tanulás és a gyakorlás mellett 1897-ben borítékokat címzett, valamint más diákokat korrepetált latinból és ógörögből, az így összegyűjtött pénzből tudott végül magának zongorát vásárolni.

Nagy hatást gyakorolt rá Bokody Antal színtársulatának siófoki fellépése. Kálmán Imre minden próbájukon részt vett, ha kikergették, kívülről hallgatta őket, így olyan műveket ismert meg, mint A denevér, A madarász, Az ördög pirula.

Szülei nyomására a pesti egyetem jogi karára iratkozott be, ezzel párhuzamosan a Zeneakadémián a zongora szakot is elkezdte, azonban a túlzott gyakorlás krónikus izomgyulladáshoz vezetett. A zongorázással emiatt fel kellett hagynia, Koessler János osztályába ment át, ahol immáron zeneszerzést tanult. Olyan csoporttársai voltak, mint Kodály Zoltán, Bartók Béla, Weiner Leó, Jacobi Viktor és Szirmai Albert. A jogi egyetemet végül elvégezte, de nem doktorált le.

Első zenekari műve egy szimfonikus költemény volt, amelyet Saturnalia címmel 1904-ben mutattak be. Ebben az évben ösztöndíjjal Münchenbe és Bayreuthba utazhatott, ahol annyira magával ragadta a lébény-szentmiklósi születésű Nikisch Artúr (1855-1922) Wagner-interpretációja, hogy összeszedte minden bátorságát, és felkereste a neves karmestert, akit arra kért, hogy nézze át szerzeményeit. Ekkor használta először Imre helyett az Emmerich keresztnevet. Nikisch elismerően értékelte alkotásait, tanácsokkal látta el, és sok sikert kívánt pályafutásához. 1906-ban a Budapesti Filharmóniai Társaság a Vigadóban eljátszotta Endre és Johanna című szimfonikus költeményét. Díjai ellenére komolyzenei műveinek nem sikerült kiadót találnia, ezután döntött úgy, hogy a könnyedebb műfajok felé fordul. Barátaival, Jacobi Viktorral, Szirmai Alberttel és Molnár Ferenccel számos alkalommal nézőként járták a főváros zenés színházait, „felfigyeltek az operett mind átütőbb népszerűségére”.

Heltai Jenő felkérését követően első színpadi sikereit a budapesti Bonbonnière kabaréban aratta 1907-ben, itt hangzottak el kupléi Én vagyok a Fedák Sári szobalánya és Dal a moziról címmel.

Első operettjét Tatárjárás címmel 1908. február 22-én mutatták be a Vígszínházban. A szövegkönyvet Herczeg Ferenc és Pekár Gyula novellái nyomán a Bob herceggel és a János vitézzel már nagy sikert arató Bakonyi Károly írta, a versek szövegei pedig Gábor Andor nevéhez fűződnek. Kálmán Imre először a Király Színház igazgatójához, Beöthy Lászlóhoz vitte el a kész művet, aki azonban – félve a kudarctól – egy Oscar Strauss operett bemutatására hivatkozva elutasította az operettet. A komponista ekkor abba a Vígszínházba vitte el művét, ahol korábban még soha nem játszottak operettet.

Az ősbemutatón a siker felvonásról felvonásra csak nőtt. Az első szünetben a mindenki számára ismeretlen Kálmán Imréről beszéltek a nézők, akit az előadás végén „óriási ünneplésben részesítettek”. Néhány nap alatt 50 elődásra előre elfogytak a jegyek, 1909 októberében pedig már a Tatárjárás 100. előadását is megtartották. Beöthy később a legnagyobb tévedésének tartotta az első Kálmán operett elutasítását.

A mű azonban nemcsak Budapestet hódította meg, hanem Bécset is, sőt Kálmán Imre rögtön első operettjével nemzetközi sikereket is aratott. A Theater an der Wien magyar származású direktora, Wilhelm Karczag felismerte Kálmán tehetségét, és 1909-ben műsorra tűzte Ein Herbstmanöver címmel a fiatal magyar komponista sikerdarabját. Ezt követően ugyanennek az évnek a nyarán már New Yorkban is bemutatták, később pedig Londonban és Sidneyben is játszották.

Kálmán Imre 1909-ben Bécsbe költözött. Ezután ismerkedett meg Paula Dworczak-Denk színésznővel, akivel annak 1928-ban bekövetkezett haláláig együtt élt.

Harmadik operettjének ősbemutatóját már a bécsi Johann Strauss-Theaterben tartották meg 1912. október 11-én. A Der Zigeunerprimas (A cigányprímás) mind a nézők, mind a kritikusok körében nagy sikert aratott.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Kálmán Imre 1914 tavaszán Leo Steinnel és Jenbach Bélával kezdett el dolgozni Es lebe die Liebe! (Éljen a szerelem!) című operettjükön. Az 1. világháború kitörése miatt csak a közvetkező évben folytatták a munkát Bad Ischlben. Az új operett ősbemutatóját végül a bécsi Johann Strauss-Theaterben tartották meg 1915. november 17-én, Die Czardasfürstin (A csárdáskirálynő) címmel. A nézők körében óriási sikert aratott, mivel el akartak feledkezni a háborúról és a gyászról, szórakozni, valamint nevetni szerettek volna a színházban. A bécsi újságok kritikusai azonban vegyesen fogadták Kálmán Imre új operettjét: habár a zenét kiválónak és igazi remekműnek tartották, a történetet azonban egyenesen botrányosnak minősítették az arisztokrácia lejáratása miatt. A csárdáskirálynőt azonban azóta számos alkalommal műsorra tűzték szerte a világon, és mind a mai napig Kálmán Imre egyik legsikeresebb és legtöbbet játszott művének számít.

A Színházi Élet című folyóiratban már 1916-ban így írtak Kálmán Imréről: „A neve új fejezetet jelent az operett történetében, művészete … új fénnyel árasztotta el a 19. század végén hanyatlásnak indult műfajt. Első sikerének: első operettjének idején a bécsi operett vitte a vezérszerepet a színpadokon, a Wiener Walzer uralkodott, és rontotta az ízlést, eltávolította a ma publikumát a régi operett finomságaitól, zeneiségétől. Ekkor jött Kálmán Imre, a fiatal magyar komponista. Egy zeneszerző végre, aki nem a tantièmek kedvéért, hanem l’art pour l’art ír operettmuzsikát.”

Néhány kevésbé sikerült művet követően új fordulatot hozott Kálmán pályafutásában, hogy Julius Brammer (1877-1943) és Alfred Grünwald (1884-1951) jeles osztrák librettisták felkeresték őt új szövegkönyvükkel. „Történetük egy intézőnek szegődött, elszegényedett grófról szólt, aki hamarosan beleszeret munkaadójába, a csinos, de rátarti grófnőbe”. Kálmán ezt az ajánlatot elsőre elutasította, de arra kérte őket, hogy olyan librettót írjanak, amelyben egzotikus szereplő található, és a mű „tele van misztikummal”. Azt is felvetette nekik, hogy „mi lenne, ha a cselekmény a hindu világba, a bajadérok közé vezetne?” Néhány hét múlva elkészültek az új librettóval. 1921. december 23-án pedig a bécsi Carl-theaterben bemutatták Die Bajadere (A bajadér) című operettjüket, amelyet a zeneszerző „a legelegánsabb és technikailag a legtökéletesebb operettjének” tartott. Azonban a várt siker elmaradt, gyaníthatóan Brammer és Grünwald kevésbé sikerült librettója volt az oka a kudarcnak.

Azonban még négy operett erejéig Kálmán együttműködött új alkotótársaival. 1923-ban vették újra elő az először felajánlott szövegkönyvet. Végül 1924. február 28-án mutatták be a Theater an der Wienben Gräfin Mariza (Marica grófnő) című operettjüket. Ettől kezdve Bécs újra egy Kálmán remekműtől visszhangzott. A budapesti premiert követően pedig már mind a két városban „a közönség egyformán rajongott az új operettért”, amely végül meghódította az egész világot, Európában és a tengerentúlon is számos városban műsorra tűzték, sőt 1925-ben az első filmváltozatát is leforgatták. Napjainkig sem vesztett népszerűségéből, A csárdáskirálynő mellett Kálmán Imre leggyakrabban játszott művének számít. Maga Kálmán így nyilatkozott a Marica grófnő zenéjéről: „A muzsikában még inkább kidomborítottam a magyar elemet, mint azt addig tettem. Valami szilaj, fanyar hangulat vonul végig a melódiákon. Az egész keserű magyar sorsot próbáltam megérzékíteni benne.”

1926. március 26-án a Theater an der Wien tűzte elsőként műsorra Die Zirkusprinzessin (A cirkuszhercegnő) című harmadik közös operettjüket, ami állítólag egy vicces elszólás követően született meg. A három szerzőtárs a Praterben sétálgatott, mikor Kálmán így fordult szövegíróihoz: „Kellene írnunk már egy jó operettet!”. Arra a kérdésre, hogy mégis miről, így szólt „Miről, miről, hát természetesen, a cirkuszról! Írtam már operetteket, amelyek színházban, színház előtt, színház mögött játszódtak, most olyant szeretnék írni, amelyik egy cirkuszban játszódik”. A cirkuszhercegnőt csak Bécsben több mint 300 estén játszották, a budapesti premieren is óriási sikert aratott a közönség körében. A kritikusok azonban nem fogadták túl lelkesen ezt az operettet. A zenéről még csak-csak elismeréssel írtak, annak kapcsán kiemelték, hogy „az együttesek, különösen a finálék már-már operai igényű hangszerelésűek”, a librettót azonban nagyon nem szerették. A sikert azonban ez sem akadályozta, Párizsban, Londonban és Szentpéterváron egyaránt játszották, sőt a New York-i Broadwayn is hatalmas sikerrel mutatták be.

Negyedik közös alkotásukat 1928. április 5-én Die Herzogin von Chicago (A chicagói hercegnő) címmel a bécsi Theater an der Wienben mutatták be. A történet az 1920-as években játszódik Budapesten és egy fiktív balkáni államban, Sylvariában. A chicagói hercegnő révén azonban a jazz betört a bécsi operett tradicionális világába. Az olyan hagyományos és klasszikus operett elemek, mint a keringő, a csárdás vagy épp a bécsi dalok mellett ugyanis charleston és foxtrott is szerepelnek a partitúrában, összességében valódi kortárs zenei anyag született, amelyen nyomott hagyott a musical műfaja is. Az előadás óriási közönségsikert aratott, már közben is számos alkalommal csendült fel taps, de a finálé után 15 percen keresztül ünnepelték az alkotókat és a színészeket. A kritikusok azonban közel sem lelkesedtek ennyire, fanyalgó beszámolókat írtak az új Kálmán operettről.

Operettjeinek színre állításaiból és a jogdíjakból fakadó pénzügyi helyzetét jól mutatja, hogy Kálmán Imre az 1920-as végén a bécsi Ringen található villába költözött. Magánéletében is óriási változást hozott A chicagói hercegnő. Ennek a darabnak a próbáin ismerkedett meg ugyanis az orosz, a korábban statisztaszerepeket játszó és varietékben fellépő Vera Makinszkajával, akit 1929-ben vett feleségül. 1929 és 1936 között három gyermekük született (Charles, Lily és Yvonne).

Brammerrel és Grünwalddal közös utolsó operettjüket 1930. március 21-én a bécsi Johann Strauss Theaterben mutatták be Das Veilchen vom Montmartre (A Montmartre-i ibolya) címmel. Mind Bécsben, mint Magyaországon nagy sikerrel játszották, az európai nagy városok színházai is műsorra tűzték. Következő operettjének dallamai 1932. március 10-én csendültek fel első alkalommal a bécsi Theater an der Wienben. A Der Teufelsreiter (Az ördöglovas) című operett sikere azonban csak mérsékelt volt.

Kálmán Imrét 50. születésnapján maga Dollfuss osztrák kancellár köszöntötte Kruckenkreuz kitüntetéssel. A történelem viharai azonban komoly hatást gyakoroltak Kálmán Imre életére és műveinek színpadra állításaira. 1933-tól, a náci hatalomátvételt követően Németországban betiltották operettjeit.

1936. január 18-án Kaiserin Josephine (Josephine császárné) című operettjét a zürichi Stadttheaterben mutatták be első alkalommal. 1938. március 12-ét követően, azaz az Anschluss után Kálmán Imrét már Bécsben is folyamatosan atrocitások érték, a német megszállást követően azonnal „zaklatták, zsarolták és fenyegették”. Horthy Miklós javaslatára külföldre költözött, először Svájcba, majd Párizsba, később Svédországba ment, végül családjával együtt 1940-ben kivándorolt az Egyesült Államokba. Kezdetben Hollywoodban próbálkozott, de a munka végül elmaradt, majd a New Yorkban bemutatandó új operett munkálatai is félbemaradtak a szövegkönyvíró halálát követően. Miután tartalékaik elfogytak, anyagi nehézségek közepette éltek, távol Európától.

1945. július 18-án mutatták be New Yorkban, a Broadwayn Marinka című új operettjét, amely Rudolf trónörökös és Vetsera Mária grófnő szerelméről szólt, a történelmi valóságtól elrugaszkodva, valamint az amerikai elvárásoknak megfelelően boldog végkifejlettel. Az előadás szép sikert aratott. Egészségére is kihatott a vészterhes történelem. Két húga a holokauszt áldozataiként Győr közelében halt meg, mikor Kálmán erről tudomást szerzett, szívrohamot kapott.

1947-ben amerikai állampolgárságot szerzett. 1949 nyarán Európába látogatott, számos várost (Baden-Baden, Bad Ischl, Stockholm, Párizs) felkeresett. Miután visszatért Amerikába, ugyanezen év őszén agyvérzést kapott, fél arca le is bénult, sohasem épült fel teljesen. Felesége kérésére 1951-ben családjával együtt Párizsban telepedtek le. 1953-ban megkapta a Francia Becsületrend tiszti keresztjét. 1953. október 30-án hunyt el, álmában újabb agyvérzést kapott.

Utolsó, töredékesen fennmaradt művét, amelyet fia fejezett be, 1954-ben mutatták be Arizona Lady címmel a berni városi színházban. 1908 és 1954 között Kálmán Imre 19 operettjét mutatták be, amelyek közül nem egy egészen napjainkig levehetetlen sikerdarabok a zenés színházak repertoárjában.

Kálmán Imre élete során javarészt Magyarországtól távol élt és alkotott, de majdnem minden évben meglátogatta hazáját, mindvégig magyarnak tartotta magát, és állampolgárságáról sem mondott le. Komponistaként „sokkal inkább kereste operettjeihez a magyar színhelyet, mint Lehár; leghíresebb operettjeinek legalább egy felvonása magyar földön játszódik (Cigányprímás, A csárdáskirálynő, Marica grófnő). Kálmán teremtette meg az operettszínpadon a 19. századi magyar szórakoztató zene utóéletét, felidézve annak társadalmi auráját és eredeti, kávéházi funkcióját. Azaz: hősei magyaros cigányzenére mulatnak (természetesen a művek Bécsnek, illetve Budapestnek szánt verziójában ezen a téren meglehetősen nagy mennyiségi különbség fedezhető fel)”.

2002 óta, a Budapesti Operettszínház és a Musica Hungarica Kiadó kezdeményezésére születésnapja, valamint Leher Ferenc halálának napja, azaz október 24-edike a Magyar Operett Napja.

oszem

Felhasznált irodalom: Winkler Gábor: Operett 1. kötet; Gajdó Tamás: Kálmán Imre A bajadér, Gajdó Tamás: Kálmán Imre Marica grófnő, Gajdó Tamás: Kálmán Imre: A csárdáskirálynő; Batta András: A Monarchia osztrák-magyar operettje. In: Képes magyar zenetörténet. Szerk. Kárpáti János; wikipedia; Magyar színházművészeti lexikon. főszerk. Székely György. Elérhetőség itt; Magyar színháztörténet II. 1873-1920. Főszerk. Székely György. Elérhetőség itt; Ősze Mária: 100 éve hódít a színpadokon A Csárdáskirálynő. Elérhetőség itt; drsoregistvan.lapunk.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép; 4. kép.

A YouTube-ra feltöltött videók beágyazása a nyilvános videómegosztó webhely API általános szerződési feltételeinek betartásával történt, a feltöltők/tulajdonosok felhasználók felé történő általános engedélyét követve. A beágyazott videók a következő linkeken találhatók a feltöltők megnevezésével: 1. videó; 2. videó.