A magnum opusnak tartott Transmetropolitan erős alap, de azért annak szabadon burjánzását, szabadszájúságát és politikai merészségét nem kérhetjük számon Ian Fleming veretes, körülhatárolt szabályrendszerrel rendelkező Bond-univerzumának még az esetleges leágazásaitól sem; jobban ráláthatunk Ellis alkalmazkodási készségeire például a magyarul is megjelent Vasember – Extremis és a Mennydörgők: Hiszünk a szörnyekben dolgozataiban, mert ha már a Marvel-univerzumon belül sikerült összehoznia az átlagból felfelé kitüremkedőket, akkor érdemes bízni benne. A Vasemberrel szemben a Mennydörgők persze nem tartozik a legjobb szuperhősös menetek közé, mégis megjegyeztem a jó karaktermozgatás és az életszerűség miatt. A sokszereplős csapat-sztorik egyik legnagyobb rákfenéje ugyanis éppen az ő elsikkadásuk a felszíni történések és a tömegakciók sűrűjében. Ellis ezzel szemben mindvégig szimultán mozog a figuráival, belakva a köztük vibráló tereket is, elkapva a fontos mozzanatokat, ennek folyományaként pedig a kapcsolódások kémiája és az események fókuszpontjának tempós vezetése az olvasót is könnyebben magával ragadja.

Ezzel egyébként már magát a 007 – James Bond-ot (Vad Virágok Könyvműhely, 2022) is ecseteltem némileg, így bele is vághatunk. A feszes, filmszerű tónus alig hagy időt a terek, részletek és háttéresemények mélyebb megélésére, néha szándékosan kellett lassítanom, hogy egy-egy mozgalmasabb vagy hangulatilag érdekesebb panelt alaposabban megszemléljek, vállalva akár pár megelőző képkocka újraolvasását a tempó visszavétele érdekében. Ellis egyébként komolyan vette a melót: elolvasta az összes vonatkozó Fleming regényt, és elsődleges hatásként a Risicot nevezte meg. De ne tegyünk úgy, mintha elég lenne csak a képregény íróját körbedicsérni, Jason Masters rajzoló szintén odaadó tagnak bizonyult a bandában: többek közt alaposan áttanulmányozta Fleming figuraleírásait, valamint John McLusky munkáit, aki elsőként rajzolt Bond képregényeket (1958 és 1966 között). Masters biztos kézzel vezeti a filmszerű jeleneteket, néha szinte beállításokként (vagyis storyboardnak is pöpec lenne), így a szöveg nélküli akciósorozatok is könnyen átláthatók, és a nagyobb időkihagyású panelkezelések esetén sincs gond a lekövethetőséggel: jellemzően életszerű momentumokkal éri ezt el, tekintet- és mozdulatirányokkal, testtartásokkal.

Az omnibus egyébként két teljes történetet tartalmaz (ami egyben az összes Warren Ellis-féle, tőle Benjamin Percy vette át), a Vargr drogcsempészeti körből terebélyesedik világhódítói üggyé a Helsinki-Berlin-London tengely mentén, gyógyszeripari lehetőségeket villantva; míg az Eidolon politikaibb vonatkozású, amelybe bár amerikai és török szál is szövődik, de Angliában habzik fel igazán az MI5 és az MI6 titkosszolgálati intézmények közti hatalmi harccá. Bár minden figura, helyzet és maga a környezet is ismerős lehet a Bond-filmek alapján, és ugyan szóba hoztam a képregény feszes filmszerűségét, összességében és hangvételében mégsem az ismert mozi-szériára hajaz (szerencsés módon maga a címszerelő sem hasonlít egyik mozgóképbeli megjelenésére sem), de nem is regényszerű a hangvétele. Tehát pont abban teljesít a legjobban, ami önvalója: kiváló képregény. A Bond-univerzum harmadik fő megjelenési formáját sikerült tehát önálló világgal felruházni, és ebbe beletartozik a szereplőkön kívül a világépítés is. Habár a 007-es itt is világutazó, valamint harcol, lövöldöz, csontot tör, sőt kivégez, mégis, néha egy alternatív Bond-univerzumnak tűnt az egész, annak ellenére, hogy Los Angelesben, Londonban vagy Berlinben járunk. Megijedni persze felesleges. Egyedisége mellett klasszikus ízű, veretes kémthriller ez, profi ügynökökkel és torzult lelkű gonoszokkal.

És ha már szóba került az erőszak: Bond sosem finomkodik – és ezt Masters keményen meg is mutatja, néha röntgenképszerű közbeiktatott panelekben részletezve a külső tárgyak testbe hatolását –, és nyilván nem csak azért, mert számára engedélyezett a végszükség esetén a gyilkolás, de hangsúlyos katonai, tengerészgyalogos múltja, ami vélhetően örök személyiségbevésődés. Ellis nem játszott megúszásra, M igazgató szócső is az író kezében, mert bár nem lehet teljesen kiütni Bond kezéből a pisztolyt, és a sztoriba külön is beleszőtte például az Anglián belüli fegyverviselés kérdését. De M mintha kicsit le is nézné Bondot bizonyos ügykezelési eljárásaiért, és ha nem is mondja ki teljesen nyíltan, valójában megveti a gyilkosságokért. Mivel Ellis más műveiben – főleg ugye a Transmetropolitanben – rendre kitér a hatalomgyakorlás jellemzőire és morális vonatkozásaira, itt is érintette azért a kérdéskört, igazodva persze az univerzum jellegzetességeihez és kereteihez. Amelyek egyébként nem is annyira szűken szabottak, hiszen senki sem gondolhatja komolyan, hogy az ország-világ nagyságrendűvé gyűrűző problémák közepette a hatalom és végrehajtás köreiből bárki is finomkodni fog, vagy körmét rágva moralizál. Persze lehet olyat is, csak az már nem James Bond történet lesz. Ezzel együtt nagyon helyes, hogy mégis kibontásra kerül a túlzott erőszak hétköznapivá válásának kérdése, ha néha csak a sorok közé szőve is. Ellis és Masters is láthatóan odafigyelt erre, és most nem is elsősorban az összecsapások közben adódó csontreccsenésekre és fejszétloccsantásokra gondolok, mert azok a harcok hevében szinte elkerülhetetlenek, hanem azokra a különös hangvételű panelekre, kimerevedő és lélekterhes pillanatokra, amikor Bond úgy végez ki valakit, hogy akár dönthetett volna másként is.

A kétrészes képregény megjelent 328 oldalas, egybekötött omnibus formátumban, és két külön Tpb kötetben is, fordította: Szabó András és Kovács János.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu