Mária Antónia a mi Mária Terézia királynőnk 15. gyermekeként látta meg a napvilágot 1755-ben, s a történelemben Marie Antoinette néven lett ismert. A név jogos, mert amikor feleségül adták a francia trónörököshöz (a későbbi XVI. Lajoshoz), a francia-német határon a 14 éves hercegnőnek jelképesen is franciává kellett válnia, mikor levetették vele osztrák ruháit, s átöltöztették franciába. Mindenesetre én maradok a Mária Antóniánál, hiszen az uralkodók neveit hagyományosan átírjuk magyarra.

XVI. Lajos 1774-ben lépett trónra, így Mária Antónia ekkor Franciaország királynéja lett. Az első évtizedben élvezett kitűnő hírnevét a felvilágosodás királyságellenes propagandistái az 1780-as években igencsak kikezdték. A királynét ékesítő ruhaköltemények, különös frizurák és a pozícióval járó pompa könnyen támadható volt egy olyan világban, ahol az olvasás már nem számított ritkaságnak, és ahol a pamfletek és gúnyiratok mindenhova eljutottak, a pletykákról nem is beszélve. A sokszor egészen obszcén karikatúrákhoz pedig még olvasni sem kellett tudni. A királyné csak a királynék megszokott életét élte, ami hétköznapi szemmel sokkolóan gazdag volt, de az államkincstárra nem volt különösebb hatása. Bele lehetett kötni Mária Antónia életmódjába, de alapvetően semmi különöset nem tett, amivel a rágalmakat kiérdemelte volna. A korábbi francia királyok híres-hírhedt metreszei nagyobb összegeket éltek fel, mint ő. A Madame Déficit gúnynév, amelyet ráakasztottak, mindenképpen túlzó volt. Egyszerűen 1789-re ez is soknak bizonyult a korszellem megváltozása miatt. A legszomorúbb/viccesebb, hogy a karikatúrákon annyiszor kigúnyolt, tehetetlennek ábrázolt XVI. Lajos volt a „Lajosok korában” az egyetlen francia uralkodó, akinek sikerült győzelmet aratnia Nagy-Britannia felett, mikor az amerikai függetlenségi háborúban támogatta a britek ellen fellépő gyarmatokat. Az Egyesült Államok megalakulását biztosító békeszerződést nem véletlenül Párizsban írták alá 1783-ban! Ám épp ez a siker tette tönkre a monarchiát. A háborúra felvett hitelek kikezdték a királyság gazdaságát, s végül mindez párosult egy tragikus termésátlagokat hozó évvel, amely betetőzte a katasztrófát 1789-ben.

A felvilágosodás kezdte meggyűlöltetni a királyságot az értelmiséggel, és olyan eseteket is az „osztrák nő” nyakába varrtak, amelyekben semmi bűne nem volt. Mikor például az országot megrázta az úgynevezett „Nyakék ügy”, a közvélemény Mária Antóniát vette célkeresztbe – akinek egyébként semmi köze nem volt az egész szélhámossághoz, csak a nevével éltek vissza ‒, nem a bűnösöket, sőt utóbbiakat tartotta az udvar áldozatainak. Amit pedig egyesek megengedtek maguknak ezekben az években az elvileg abszolutista államban az uralkodó és felesége ellen, az mai szemmel is egészen arcpirító. A királyt több esetben disznóként vagy részeges mihasznaként ábrázolták, kigúnyolták, amiért szeretett olyan egyszerű dolgokkal foglalkozni, mint a lakatosság. A királynőt fűvel-fával összehozták, holott valójában idegen földről érkezett királynéként nem sok barátja volt, és nem is igazán lehetett alkalma efféle kalandokra. Bizalmas barátnője, udvarhölgye Lamballe hercegné (Savoyai Mária Lujza Terézia) volt, és tudjuk, hogy jó barátságot ápolt a svéd Axel von Fresennel, aki valószínűleg kicsit belehabarodott a vele kiemelt kedvességgel viselkedő királynéba. Kettejük kapcsolata azonban aligha lehetett fizikai, erre a folytonos figyelem övezte udvarban nem is volt sok esély. XVI. Lajos pedig kifejezetten rajongott feleségéért, és különösen gyermekeik születése után igencsak kedélyes családként éltek együtt. Az oly sötét ecsettel lefestett király és királyné valójában gondos és szerető szülők voltak. Legismertebb propagandisztikus fogás a Mária Antóniának tulajdonított szegényeknek szánt mondat, mely szerint „Ha nincs kenyerük, egyenek kalácsot!”, amely teljesen a fantázia szüleménye, a királyné sosem mondott ilyet. Annyira átitatta azonban a világot ez a hamis állítás, hogy még manapság is előkerül például rajzfilmekben, mint a 2014-es Mr. Peabody és Sherman kalandjaiban.

A francia forradalom kitörését követően a királyné addigi vidám élete gyökeresen megváltozott, bár ez nem egyik napról a másikra történt, hanem fokozatosan. Több esetben nagyon ügyesen reagált kényes helyzetekben, de a királyságot alkotó dominók dőlni kezdtek. Látván, hogy immár semmi jóra nem számíthatnak, és egyre inkább túszok a forradalmárok kezében, a királyi pár 1791. június 20-án megpróbált a határ mentén állomásozó, hozzájuk hű hadsereghez szökni. A kísérlet Varennes-nél lelepleződött, s innentől kezdve a párizsi nemzetgyűlés maradék bizalmát is elvesztették. Bár a királyságot nem számolták fel 1792. szeptember 21-ig, de hatalom már nem volt a kezükben. Kétségtelen, hogy Mária Antónia 1792 márciusában elárulta a francia kormányt, mikor katonai terveiket eljuttatta a németalföldi osztrák kormányzóhoz egy levélben. Ekkor már küszöbön állt a háború, s XVI. Lajos utolsó reménye az maradt, hogy sógorának csapatai gyorsan legyőzik a forradalmi francia sereget, kimentve őt szorult helyzetéből. 1792 szeptemberében a helyzet tovább romlott. A támadó osztrák-porosz sereg közeledtének hírére Párizsban elszabadult a pokol, és elkezdték lemészárolni a foglyokat a börtönökben, akiknek jelentős része sima köztörvényes, kisebb része teljesen ártatlan politikai fogoly volt. Az atrocitások egészen durvának számítottak, Mária Antónia barátnőjét, Lamballe hercegnét (aki korábban már külföldre menekült, de végül hűségtől hajtva visszatért hozzá) a királyellenes tömeg brutálisan meggyilkolta az utcán, és egyes leírások szerint holttestét is megcsonkították. Levágott fejét megpróbálták eljuttatni a királynéhoz, de legalább ez nem sikerült. A terror őrülete kezdte meghódítani Párizst, és lassan bármiféle politikai problémára minden fél a tömeges kivégzésekben látta a megoldást, mondván: ha az emberek maguktól nem hajlandók erkölcsösek és jók lenni, akkor majd a guillotin, vagyis a nyaktiló megoldja ezt. A szeptemberi mészárlásokat természetesen ismét a királyi pár nyakába varrták, s ennek következményeként kikiáltották a köztársaságot. Hamarosan megkezdődött a király pere, amely során a pipogyának tartott XVI. Lajos nagy méltósággal viselte a megaláztatásokat, és még 1793. január 21-én, kivégzése során is azt kérte, hogy kiontott vére ne a francia nemzetre hulljon vissza. Mária Antónia friss özvegyként hamarosan magára maradt, mivel gyermekeit is elszakították tőle.

Bár a börtönbe zárt magányos királyné ténylegesen már semmire nem bírt hatással, a jakobinusok úgy érezték, puszta létezése fenyegetés a köztársaságra, így meg akartak szabadulni tőle. Mint diktatúráknál gyakori, ezt egy látványos per keretében képzelték el. Mária Antónia pere 1793. október 14-én kezdődött, a forradalmi törvényszék előtt, ahol a hírhedt Fouquier-Tinville, a jakobinusok közvádlója elé került. A védekezést aligha segítette, hogy a vádpontokat előző este adták át a királynénak, bár amúgy sem lett volna esélye, még a két kirendelt ügyvéddel sem. A vádirat nemcsak ellenforradalmi terveket vetett Mária Antónia szemére – ezek közül több akár meg is állt volna ‒, hanem egészen beteges vádakat is. Maga Mária Antónia nem védekezett, mondván, semmi értelme, szimplán elutasította a vádakat, és tanúkat sem hivatott be ügye mellett. Hébert, a legradikálisabb forradalmárok egyike ekkor saját 8 éves fiával folytatott vérfertőző kapcsolattal vádolta meg a királynőt, aki sértett büszkeséggel a hallgatóság felé fordult, és mint anya, a jelenlévő nők érzéseire apellálva utasította el a vádat. Robespierre dühös is lett Hébert-re, mivel attól félt, a királynő szimpátiát kelthet a közvéleményben ilyen abszurd vádakat hallva. Két napig tartott a tárgyalás, majd október 16-án, hajnali 4 órakor az egykori királynét, ekkor özvegy Capetnéként aposztrofálva, halálra ítélték. A kivégzésre még aznap sort is kerítettek (a lenti képen). A királyné egyszerű fehér ruhába öltözött, haját levágták a lenyakazást megkönnyítendő (a korban ez megalázó volt egy nőnek), így ennek eltakarására fejkötőt rakott fejére. Kezét hátrakötötték, majd egy szekéren vitték a vesztőhelyre, amelynek helye a mai Concorde tér, akkori nevén a Forradalom tere volt (place de la Révolution). A menet során a párizsi tömeg válogatott szitkozódását a királyné méltósággal tűrte, és az egész procedúra során nem szólt egy szót sem. Dél körül vezették fel a guillotinnak helyet adó állványra, s pár perccel később a hóhér már fel is mutatta Mária Antónia levágott fejét a tömegnek.

A királyné holttestét meszesgödörbe hajították, ahol évekig hevert, s csak a forradalmat követően tudták eltemetni a királyi sírboltban a Saint-Denis-i bazilikában. Mária Antónia és férjének kései bosszújaként megemlíthető, hogy gyilkosaik nagyrészt maguk sem kerülték el a hasonló sorsot. Fouquier-Tinville másfél évvel később maga is nyaktiló alá került, ahogy Hébert és Robespierre is. Mondhatni: guillotin által vész mind, ki guillotint ragad...

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: A nagy francia forradalom dokumentumai. Szerk.: Hahner Péter. Budapest: Osiris, 1999; mult-kor.hu; m.mult-kor.hu; rubicon.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.