A köznyelvben Parlamentnek is hívott épület – amely valójában az ott ülésező testület, az Országgyűlés idegen eredetű megnevezése – nemzetünk kiegyezés utáni fejlődésének szimbóluma. A magyar nép történetének felívelő korszakában született. Éppen úgy a fővárosunkat reprezentálja, mint a briteknél a londoni parlament. Budapest és hazánk legismertebb középülete a Magyar Országgyűlés és egyes intézményeinek (pl. Országgyűlési Könyvtár) székhelye. A főváros V. kerületében, a Kossuth téren található.

Magyarországon az 1800-as évek végéig nem volt állandó épülete a törvényhozásnak. Az, hogy a magyar országgyűlés saját épületet kapjon, már a 19. század első felében felmerült, mivel Pozsony után hol a Pesti Vigadóban, hol a Nemzeti Múzeumban tartotta gyűléseit. Az „ország háza” iránti igény először az 1830-as országgyűlésen fogalmazódott meg. József nádor 1843-ban terjesztette elő Pollack Mihály tervét, aki egy reneszánsz épületet álmodott meg, de ezt elvetették. Ezután kezdtek megfelelő helyet keresni az épület számára. A pályázatra jeligével ellátott munkákkal kellett jelentkezni, 1844 novembere volt a beadási határidő, később ezt meghosszabbították. Feltételnek szabták, hogy a főhomlokzat a Dunára nézzen. 42 terv érkezett – nem csak magyar tervezőktől ‒, de ezek nagy része ismeretlen, mert azóta elvesztek. Az 1848-as szabadságharc azonban elterelte a figyelmet az építkezésről, az országház építésének kérdése évtizedekig húzódott.

1865-ben újra kineveztek egy bizottságot annak a helyszínnek a megtalálására, amely ideiglenesen alkalmas lehet az ülések befogadására. A mai Olasz Kultúrintézet (egy neoreneszánsz palota) a Bródy Sándor utcában nem más, mint az eredetileg Országháznak szánt épület. Rekordidő, 11 hónap alatt elkészült, viszont már az elején kicsinek bizonyult, ezért elhatározták, hogy az parlament számára egy méltó, új épületet emeltetnek. Az országgyűlés két kamarából – képviselőházból és főrendi házból – állt, a méretek és az intézmény szerepe indokolta, hogy reprezentatív épületben kapjon elhelyezést.

1880-ban választották ki a helyszínt, a Tömő téri (ma Kosstuh tér) telket. A bizottság elnöki tisztét Tisza Kálmán töltötte be. Ezúttal hazai pályázat kiírását javasolták, amelyre több kiváló építész jelentkezett, köztük Hauszmann Alajos is (az ő terve volt az egyetlen, ami a Dunára merőlegesen képzelte el az Országházat). A pályázók az akkoriban divatos historizáló stílusú, monumentális épületekben gondolkodtak. A tervezésre egy év állt rendelkezésre. 1883 áprilisában ítélték oda a díjakat a pályázóknak, melyről 20 tagú bizottság döntött. Gerster Károly neobizánci terve például egy igazi keleti palotára hasonlított, de kiderült, hogy nem lenne elég a belső tere. A pályázatok közül végül Steindl Imre terveit fogadták el, ő nyerte az első díjat a beadott 19 pályamű közül, őt bízták meg az építéssel. Szerződést kötöttek vele, így 1885. október 12-én megtörtént az első kapavágás az épület helyszínéül kijelölt rakparti Tömő téren.

A 19. század második felének, de különösen a századvégnek Ybl Miklós és Schulek Frigyes mellett a legjelentősebb építésze Steindl Imre műegyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt, követője kora stílusának, a romantikus életszemléletben gyökerező historizmusnak. Az Országházzal a dualista Magyarország egyik legjellemzőbb művét alkotta meg, melynek díszítésén elsősorban a kései középkorba visszanyúló gótikus elemeket alkalmazott. „Én az új országháznál új stílust nem akartam teremteni, mert kőbe alkalmazható építészeti formáink nemzeties jellegének nyoma sincs… arra törekedtem, hogy a középkornak e remek stílusába szerény módon, óvatosan, mint azt a művészet megkívánja, nemzeti és egyéni szellemet hozzak be.”

A tervek szerint az Országház a „leghatalmasabb épület lesz a Duna egész mentén”. Szerették volna, ha a millenniumi ünnepségekre elkészül a monumentális épület. A tervezőt még kisebb-nagyobb módosításokra kérték fel, míg kialakult a végleges külső kép, de az építkezés megkezdése után is történtek még változtatások. 1888-ban készültek el a végső tervváltozatok, közben 1887 nyarán már végeztek a földmunkákkal, és elkezdték a betonalapozást. Az építkezés során – 17 éven keresztül – átlagban folyamatosan ezer ember dolgozott, arra törekedtek, hogy magyar mesterembereket alkalmazzanak. A kor legnagyobb beruházásában 176.000 köbméter földet mozgattak meg, 40 millió téglát, félmillió díszkövet használtak fel. 1890-ben kezdték meg a kőfaragó munkákat. Mind az alapanyagokban, mind a motívumkincsben hazai forrásokból merítettek, feltétel volt, hogy kizárólag hazai építőanyagokat használjanak fel. Kivételt a főlépcső mellett található nyolc, egyenként hat méter magas márványmonolit képezett, melyeket Svédországból hozták (mindössze 12 ilyen oszlop készült, a másik négy a londoni Parlamentben található).

1894 májusában tartották meg a bokrétaünnepet, mert ekkor érték el a főpárkány magasságát. A millennium évében már a belső terek munkálatai folytak. Az ünnepségeket a kupolacsarnokban tartották, és készen állt a díszlépcsőház is. A magyar állam ezeréves fennállása alkalmából, 1896. június 8-án tartották az új, még el sem készült parlamenti épületben az Országgyűlés első ülését. Az eredeti tervek szerint ekkorra már el kellett volna készülni, de a közben szükségessé vált építészeti változtatások miatt nem tudták tartani a határidőt. A helyzetet nehezítette, hogy komoly pénzügyi nehézségek jelentkeztek az építkezés alatt. Végül a 18 millió koronára tervezett költségvetést jócskán meghaladták, mert több mint 37 millióba került. Csak a belső díszítésre 2 millió forintot irányoztak elő.

Maga az épület 268 m hosszú, 123 m széles és 96 m magas, ez a honfoglalás évére utal, 896-ra. Alapterülete 17.745 négyzetméter, 27 kapuja van, 29 lépcsőház, és 13 lift szolgálja a közlekedést. Az épületben több mint 200 irodahelyiség található. Központi eleme a kupola, melynek két oldalán helyezkedik el a képviselőház (ma az Országgyűlés) és a volt főrendiház (ma Kongresszusi terem) ülésterme. A főhomlokzat a Duna felőli oldalon emelkedik, de a hivatalos főbejárat a Kossuth Lajos térről nyílik. Kívül 90, belül 152, összesen 242 szobor van a falakon, valamint rengeteg festmény is ékesíti az Országházat. A díszítéseknél felhasznált 22 karátos arany összmennyisége mintegy 40 kg. 

Az építkezés 1885-től 1904-ig tartott, de a felavatása már 1894-ben megtörtént, míg a parlament két háza 1902-ben vette birtokba, októberben már itt tarthatott ülést a képviselőház. Az első ülésen megemlékeztek a tervező haláláról is, aki sajnos az épület teljes befejezését és átadását már nem érhette meg, öt héttel korábban elhunyt (augusztus 31-én). 1902. október 8-án végül ünnepélyes keretek között átadták a Steindl Imre által tervezett, közel 18 ezer négyzetméteres Országházat. Ezt a dátumot tekintjük a parlament épülete hivatalos átadásának. 1904-re készültek el a teljes díszítéssel, tehát összességében majdnem húsz évig építették. Különlegesség, hogy ez Európa egyik első távfűtött épülete.

Az Országház legcsodálatosabb része a díszlépcső és a 27 méter magas kupolacsarnok. Utóbbiban lehet megtekinteni a Szent Koronát (1978 óta a Nemzeti Múzeumban volt kiállítva, 2001-től látható itt) és a többi koronázási jelvényt (a koronázási palást kivételével). Mindezeken túl számos látnivalóban gyönyörködhetünk: a képviselőházi ülésterem, a volt főrendi ülésterem, a Delegációs terem, az Országgyűlési Könyvtár, a Vadászterem, a Gobelinterem, a köztársasági elnök fogadószobái, magyar festők alkotásai, köztük a leghíresebb Munkácsy Mihály Honfoglalás című műve (1893).

Az épület elrendezése szimmetrikus, hiszen kétkamarás országgyűlés számára készült. Az északi szárnyban a felsőház, a déli szárnyban az alsóház ülésterme kapott helyet – a kettő a tükörképe egymásnak. A parlamenti ülésekre ma az alsóházi termet használják, a felsőházi terem látogatható turisták számára, valamint frakcióüléseket, konferenciákat és fogadásokat tartanak benne. Érdekesség, hogy az alsóházi társalgóban a padlószőnyeg piros, a felsőháziban viszont kék, mivel a felsőház tagjai nemesek voltak, akikről azt tartották, hogy „kék a vérük”.

Steindl Imre neogótikus alkotását méltán soroljuk a legpatinásabb hazai épületek közé. Az Országház megépítése a hazai polgárosodás egyik koronájának is tekinthető.

Sulyok Attiláné

Források: Az Országház építéstörténete (Országházi séták sorozat 2. kötete) - Andrássy Dorottya; ng.24.hu; mult-kor.hu; hirozon.hu, wikipedia

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép; 4. kép; 5. kép; 6. kép.