2010 környékén éppen karácsonykor kezdtem el olvasni Bret Easton Ellis botránykönyvét, az Amerikai psychót. Életem egyik legmeghatározóbb olvasmánya (meghatározón azt a dilemmát értem, melynek során el kellett döntenem, rosszul legyek vagy szimplán hajítsam félre a könyvet) megdöbbentett, megrémisztett, megfogott. Vártam belőle a filmadaptációt, amelyben aztán jó nagyot csalódtam. Nekem nem volt elég kiábrándító a vásznon lefestett világ (valóság), nem volt elég brutális a könyvhöz viszonyítva. Aztán eltelt pár (tán négy) év, és kezembe akadt a 2001-es Nexxt egy viedókazettán. Kezemből egyenesen a szemem elé került a történet, és azt láttam viszont a vásznon (na jó, tévében), amelyet Ellis szavakkal lefestett nekem. Még szerencse, hogy a borzalom és szadizmus képei csak egy részét képezik az akkor friss rendező médiaszatírájának, különben sikítva futottam volna ki a szobából. Vallom, Schilling Árpádnak kellett volna megfilmesítenie a teljes Amerikai psychót!

De ő a Nexxt-et rendezte meg. Egy ötletes társadalom- és médiakritikát, nyers véleménynyilvánítással, kemény sztereotip karakterekkel, felhasználva hozzá két botránytörténetet: Anthony Burgess Gépnarancsát (1962) és az említett Amerikai psychót (1991). A Nexxt első látásra üt, mint egy végtelenül abszurd, groteszk és igaz(!) szemrehányás. Egy olyan beolvasás, amely elgondolkodtat (kell, hogy elgondolkodtasson), hátborzongatóan az ábrázolt (meg nem nevezett jövőben játszódó) világba vasal bennünket. Odaültet a tompult-zombi közönség soraiba, és nyálcsorgató élvezetet kínál az érzelmek tényleg teljes spektrumának svédasztalával (az idilltől a szadizmusig). Az ábrázolt világ két, egyazon szélsőség irányába korcsosult egyede (Kicsi Alex és Rex Madison) tálalásában válik vonásaiban láthatóvá: sivár (márvány-mosdó), hideg (gleccser-koktél), frusztrált (agresszió-kitörések), gépies („CsakAzEvianVíz”). Tasnádi István (forgatókönyv) és Schilling Árpád látomása ránk telepszik, az istennek nem enged, és – ha nem vigyázunk – beolvaszt. Csak legyen erőnk lerázni!

Mint már jeleztem, a Nexxt „egy” jövőben játszódik. A díszlet épp ezért szolidan futurisztikus, méreteiben groteszkül sarkított, és hideg, hideg, hideg. Éppúgy, ahogy a filmet jellemző színek. Tulajdonképpen döntően 4 kolor jelentkezik a 85 perc alatt, mégpedig ellentét árnyalatok. Fekete-fehér (fény-oppozíciók) és kék-piros (érzelem-oppozíciók). A két-két ellentét között „villódzó” történet egyéni stílusát tovább erősítik a különös (és frusztráló) operatőri beállítások. Bár a képek többnyire statikusak, a sztori az, amely dinamikával tölti meg a vásznat, és ez jó! (Hányszor de hányszor láttuk már a fordítottját...) Igaz, szerintem néhol veszít a lendületéből a Nexxt, de a kellő pillanatokban mindig kapunk egy új, groteszk-abszurd jelenetet (családi idill-játék, gyónásverseny), amely újra felkelti a figyelmet. Ez utóbbiban magvas mondanivaló is feszül, miszerint jelenkori társadalmunkban túl könnyed a megtisztulás, a lelkiismeret egyre kisebb erőfeszítésekkel tapos át a történéseken. Végül a zene is úgy ül, ahogy van.

A színészválasztás tökéletesnek bizonyult. Udvaros Dorottya Frau Plastic Chicken szerepében hidegebb már nem is lehetne. Szenzációsan testesíti (személyesíti) meg a média gépies, érzelemmentes, csakis cél felé törő attitűdjét. Azt a „masinériát”, amely – homlokegyenest felcserélve a szerepeket – az ártatlanokból áldozatot kreál, a gyilkosokból héroszt. A két „főhős” karakterében Mucsi Zoltán és Bodó Viktor is brillírozik. Éppannyira ellentétek, mint rokonok ők. Bodó teljes „mimikátlanságát” Mucsi lenyűgöző arcjátéka egyenlíti ki. Ezzel is utalva a Gonosz végtelen megtestesülési lehetőségére.

A Nexxt szimultán lenyűgöző és felháborító film. És pont nem azért, amiért gondolnánk! Lenyűgöz a „home-video” nyersen brutális jeleneteivel (kár, hogy a rendezői verzió olyannyira megcsonkult), egyben felháborít a történet karaktereinek realisztikus attitűdjeivel. És mi lesz EZZEL a vázolt jövővel (jelennel)? „Ha lehet, lesz, mert lennie kell!”

Szilvási Krisztián