A világháborús összeomlást követően a történelmi Magyarország területén számos pszeudo-, avagy kváziállam jött létre, amelyek voltaképpen sosem működtek igazi államként, ellenben más országok politikai céljai vagy egyéni ötletelések hozták őket létre. Ilyen volt a Baranyai-bajai Szerb-Magyar Köztársaság, a Vendvidéki Köztársaság, a Bánáti Köztársaság vagy a Lajtabánság. Ezek közül kettő volt jelentősebb, a Pécs központtal létrejött Szerb-Magyar Köztársaság, amelyet a szerbek támogattak (hátha megtarthatják Pécset és környékét – magyar támogatója a híres-hírhedt Linder Béla volt), és a Lajtabánság, amelyet magyarok kiáltottak ki abban a reményben, hogy így megmenthetik a területet hosszú távon Magyarország számára. Mindegyik rövid életű állam a térségben élők önrendelkezési jogára hivatkozott, összhangban az antant wilsoni pontjaival, hogy létét alátámassza, bár ennek kevés tényleges etnikai alapja volt. A szerb bábállam lakosságának túlnyomó többsége magyar volt, habár lakták szerbek is, míg a mai Burgenlandra kiterjedő Lajtabánság egyértelmű német etnikai túlsúllyal rendelkezett, horvát és magyar kisebbség mellett.

A történelmi Magyarország négy nyugati vármegyéjének elcsatolására kezdetben még az antant sem gondolt, elvégre miért is adtak volna a vesztes Ausztriának területet a vele társállamként működő szintén vesztes Magyarországtól? A térségére először a csehek formáltak igényt, akik egy korridorral kötötték volna össze a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot Csehszlovákiával. Bár az itteni horvát lakosságra hivatkoztak (a valóságban ez 6%-ot sem tett ki), de világos, hogy katonastratégiai és politikai okai voltak a kérésnek. Az igény még az antant döntnökeit is meglepte, és nem volt reális esélyük rá, hogy átmenjen ez a felháborító javaslat. Később Ausztria is bejelentkezett négy vármegyére – eleinte szintén megdöbbenést keltve ‒, amely megyék német neveiből (Pozsony – Pressburg, Moson- Wieselburg, Sopron – Ödenburg és Vas - Eisenburg) kialakították a Burgenland nevet (tehát nem az itt lévő sok vár miatt Burgenland a neve, ahogy sokan hiszik!). Etnikai alapon még igazuk is lehetett volna, de hát az antant máshol nem ilyen alapon döntött (például a színmagyar Csallóköz esetén). Viszont az antant egyre inkább jó ötletnek tartotta Ausztria kikerekítését, mivel ezzel utóbbi ország jó mezőgazdasági vidékhez jutott. Etnikailag Burgenland német volt, össze lehetett veszejteni Magyarországgal, és kárpótolhatták Ausztriát, amiért nem engedték Németországhoz csatlakozni, és elveszítette Dél-Tirolt. Mindezen okokból végül a trianoni békeszerződés Ausztriának ítélte meg a ma Burgenlandnak nevezett tartományt, benne Sopronnal, amely terület ugyan kisebb volt az osztrák igényeknél, de annál fájdalmasabb a magyaroknak, mivel úgy érezték, immár nem csak az ellenségek, de a korábbi barátok is megrabolják.

Az elkeseredés nagy volt itthon, s bár a kormány hivatalosan nem ellenkezett, voltak magyar csoportok, amelyek titokban megszervezték a tartomány védelmét. A később Rongyos Gárdának elnevezett gerillasereg 1921. augusztus 28-án az első ágfalvi csatában megfutamította a Sopronba bevonulni készülő osztrák csendőröket, majd az egész tartományból kiűzte a megszállókat. A nyugat-magyarországi felkelés olyan sikeres volt, hogy a gerillák még osztrák területre is előretörtek, és októberre nem maradtak osztrák erők a történelmi Magyarország területén. Miközben az osztrákok a nagyhatalmakhoz fordultak, hogy a magyarokkal gondok vannak, aközben a felkelőket irányító vezetőknek a budapesti magyar kormánnyal is meggyűlt a baja. Bethlen István miniszterelnök szerette volna kézben tartani az ottani eseményeket, de hivatalosan tiltakozni volt kénytelen a felkelők tevékenysége ellen. Akik eleve heterogén összetételű és világnézetű csoportokból álltak, ráadásul igencsak sok önjelölt vezér volt közöttük. Sokan legitimisták voltak, akik október végén majd beállnak IV. Károly mögé annak második visszatérési kísérletekor, mások viszont szabad királyválasztást favorizálták (utóbbiakat „dunajegesek”-nek becézték, utalva arra, hogy Hunyadi Mátyást ott választották királlyá). A politikai és katonai vezetők csupa-csupa fenegyerekek voltak, nem éppen makulátlan múlttal, egymást sem szerették sokan, de hazafiságukat nem lehetett kétségbe vonni. A legnagyobb katonai erő Prónay Pál (a képen) kezében összpontosult, aki korábban a szegedi nemzeti hadsereg tiszti különítményének egykori parancsnoka volt. A felkelők szeptember során már nyíltan azzal fenyegették a magyar kormányt, hogy amennyiben nem utasítja el a terület átadását, kikiáltják az országrész függetlenségét, hogy megmentsék a „kommunista” Ausztriától. Bethlenék persze nem sokat tehettek, az előző évben aláírt békeszerződés kötötte őket, ráadásul fenyegetett egy kisantant beavatkozás réme. Titokban több felkelő csoportot is támogattak fegyverekkel – némelyik maga sem tudta, hogy ténylegesen a kormánytól kapja ‒, de hivatalosan tiltakoztak a ténykedésük ellen. A kártyákat leginkább a külügyminiszter Bánffy Miklós keverte, akinek az utókor sajnos nem elég hálás ezért, s ténykedése alig ismert.

Végül Prónaynál betelt a pohár, és úgy gondolta, meglépi a belengetett fenyegetést. Prónay Pál „fővezér” október 4-ére alkotmányozó gyűlést hirdetett Felsőőrre, amely azt állapította meg, hogy miután Magyarország 3-án átadta a területet, de Ausztria nem vette át, és a helyiek nem is kívánnak a „kommunista” Ausztriához tartozni, így Nyugat-Magyarország legyen független és önálló. A trükk egészen nyilvánvaló volt. Meg kellett akadályozni, hogy Ausztria ténylegesen rátegye a kezét a területre, és később majd, ha úgy adódik, lehet egyesíteni az anyaországgal. Ausztriában ekkor persze nem volt kommunista kormány, hiszen Johannes Schober kancellár függetlenként egy keresztényszocialista-nagynémet néppárti koalíció élén állt, de kétségtelen, hogy Bécsben erős szociáldemokrata vezetés volt, és az 1919-es Tanácsköztársaság vezetői közül sokan ott kaptak menedéket. Prónay összetrombitáltatta a környékbeli lakosságot, saját alvezéreit, majd a gyűlés kinyilvánította a Lajtabánság függetlenségét, felkérte Prónayt, hogy alakítsa meg az új ország kormányát, és tervezze meg alkotmányos berendezkedését.

Ezt a „Lajtabánság hivatalos lapja” című, egyetlen számot megélt értesítőben október 5-én közzé is tették. A terület irányítását formailag egy bán által kinevezett, 6 tagú kormánytanácsnak és egy választott 15 tagú államtanácsnak szánták, de ezek voltaképpen sosem alakultak meg, és ténylegesen előadókat neveztek ki kvázi miniszterként egy-egy területre október 4-én. Az állam neve Lajtabánság lett, élére elméletben bánt akartak választani (nyilvánvaló volt: Prónay lesz). A pszeudoállam címere vörös mezőben fehér kettős kereszt, a pajzson turullal. Az állam színeinek a vörös-fehér és zöld színeket választották. A jelképrendszer igencsak árulkodó. Az állam hivatalos nyelve a magyar lett, de minden hivatalos iratnak meg kellett jelennie németül és horvátul. Az állam minden fontos posztját Prónay bizalmasai töltötték be. Az új állam azonnal bélyegkiadásba kezdett (a címlapképen), mintegy jelezve függetlenségét, amely bélyegek a bélyeggyűjtők igazi ritkaságainak számítanak a mai napig. Érdekesség, de az október 7-én kiadott bélyegeket Bécsben nyomták... Ettől függetlenül a kérészéletű államot természetesen senki sem ismerte el, de nem is ez volt létének célja, hanem a nyomásgyakorlás a magyar kormány és a nemzetközi közösség felé. A felkelés és a Lajtabánság kikiáltása kétségtelenül szenzáció volt, és hozzájárult ahhoz, hogy október közepén az engedményeket addig elutasító osztrákokkal sikerült kompromisszumos megoldásra jutnia Bánffyéknak. Az olaszok támogatásával Velencében ugyanis október 13-án a magyar kormány elérte, hogy Burgenland többi részének kiürítésért cserébe Sopronban és az azt körülvevő 8 településen, amelyek Ausztriához tartoztak volna a békeszerződés szerint, népszavazás döntsön.

Hogy ezt az eredményt ne kockáztassák, a magyar kormány ezt követően Prónayt és a többi felkelőt kiparancsolta Nyugat-Magyarország területéről – a Lajtabánság így november elején megszűnt létezni ‒, majd a decemberi népszavazás Sopront és a falvakat Magyarországnak juttatta. A Lajtabánság izgalmas epizódja a magyar történelemnek, amely a felkeléssel együtt ékes bizonyítéka, hogy az elszánt kevesek is képesek befolyásolni a történelmet (főleg, ha van hozzá egy kellően okos és ravasz külügyminiszter) és sokak sorsát.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Lajtabánság hivatalos lapja. 1921. 1. sz.; Romsics Ignác: Szláv korridor, Burgenland, Lajtabánság. In: Regio, 1992. 90-99.o.

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.