Ez a negyedik regény a „posztchristie” Poirot-sorozatból (mindháromról írtam már: A monogramos gyilkosságok, A zárt koporsó, A háromnegyed rejtélye), és ha Sophie Hannah regényei nem is érik el a krimikirálynő színvonalát, azért kellemes olvasmánynak bizonyultak. Nézzük, mit hozott számomra ez a kötet!

1931-ben, a buszozás hőskorában járunk, s a regény azzal startol, amivel a reggeleim: főhőseink buszra szállnak. Csak amíg én kómás középiskolásokkal és munkába induló melósokkal vívok kézitusát a helyekért, addig Poirot és segédje, Catchpool felügyelő frusztrált, vagy konkrétan félrebeszélő utasokkal teszi meg ugyanezt. Felmerülhet a kérdés: jó ötlet-e buszoztatni Poirot-t? Hát... A kis belga személyiségétől meglehetősen idegen ez a közönséges jármű az ismereteim alapján, de ha sikerült volna a busznak valami hasznos funkciót írni, akár jó is lehetett volna az ötlet.

Agatha Christie hajlamos volt a gyilkosságokat, bűnügyeket járművekre helyezni, ami nagyszerű eszköz, hiszen alaposan leredukálja a potenciális elkövetők létszámát az író számára kezelhető mennyiségre. Visszatérő elem volt nála a vonaton történt bűnügy (A titokzatos kék vonat, Paddington 16.50 és persze a klasszikus Gyilkosság az Orient expresszen), de öltek nála hajón (személyes kedvencem a Halál a Níluson) vagy repülőgépen (Halál a felhők fölött) szintén. A megoldás rendszerint biztosítja a kamaradarabokra oly jellemző feszültséget is. Nos, ez az, amit most nem kapunk meg. A buszozásnak nincs sok értelme és jelentősége a kötetben, csak a feleslegesen túlbonyolított történések egyik epizódja, amelynek aztán alig van kifutása a továbbiakban. Így a szerzőnő a legjobb ötletébe sajnos nem tudott értelmet csepegtetni. Az egész buszos utazás rendkívül zavaros, túlbonyolított és nagyrészt fölösleges. A gyilkosság – amelyben Poirot nyomoz és amelynek helyszínére tart a busszal ‒, már megtörtént, ám a mindenki által elkövetőként elkönyvelt leányzó bűnösségével kapcsolatban kétségek merültek fel. Poirot felkérésre hamis indokkal próbál bejutni a tett színhelyére, amely a Kingfisher Hill-i lakótelepen van.

A sztori túlgondolt, többször katyvasszá válik. Agatha Christie topkrimijei azért olyan zseniálisak és a műfaj királyai, mert alapvetően egyszerűek. Vegyük például a Halál a Nílusont. Hiába nagyon rafinált a gyilkosság, lecsupaszítva azt, roppant logikus és elegáns. Persze erre csak a végén ébredünk rá, mikor Poirot lerántja a függönyt, s kibontakozik az egész eseménysorozat a maga valóságában, egy rakás új jelentést adva a korábban olvasott sorokhoz. Ez az, amire Sophie Hannah nem képes. Sem pszichológiájában nem tudja kézben tartani a meséjét, sem a csalétkeket, a vörös heringeket nem képes úgy elhelyezni a történésekben, hogy a végén ne legyen túlságosan mesterkélt a megoldás. A mozgatórugók erőltetettek, recseg-ropog minden.

A regény legnagyobb problémája mégis inkább a szereplők minősége. Mivel rendkívül idegesítőek és cseppet sem szeretetre méltók. Miközben olvastam, még a hastífuszt okozó baktériumok is egyre szimpatikusabbak lettek hozzájuk képest. Van itt ártatlanul bűntényt magára vállaló érthetetlen hősnő, zsarnokoskodó családfő beteges feleséggel, szánalmasan töketlen fiú, kiszámíthatatlan elmeroggyant fruska és az ezekhez tartozó jelentéktelen baráti koszorú. Különösen kiemelkedő Daisy karaktere (ő az elmeroggyant fruska), aki olyan szinten irracionális, mint a gyök kettő. Catchpool nyomozó továbbra is teljesen alkalmatlan bármire. Ez a fickó olyan fogalmatlan, hogy a retortáról azt hiszi, visszahozott sütemény, a sorozatgyilkosról meg, hogy egy rossz rendező a Netflixen. Alighanem valamelyik rokona nyomhatta be a Scotland Yardhoz, mert képességei egy cipőfűző kibogozásához sem elegendőek, nemhogy bűntényekéhez. Funkciója a narráció szintjén reked meg, ami talán jobb is. Poirot alakját viszont továbbra is aránylag jól adja vissza a szerző, mégis időnként túlzásokba esik. A könyv kiemelt érdeme, hogy a szerző továbbra sem akar Poirot szájába adni XXI. századi – s manapság megkövetelt – mondatokat, úgy viselkedik és reagál, ahogy Agatha Christie magándetektívje tette hasonló esetekben. Ebben jobban sikerült, mint az előző darab, elhittem, hogy 1931-ben vagyunk, és nem 91 évvel később.

Ugyanakkor összességében A Kingfisher Hill-i gyilkosságok egyértelműen gyengébb, mint A háromnegyed rejtélye volt, így az eddig könyvről könyvre történő fejlődési ív Sophia Hannah-nál megakadt. Nem rossz a könyv, de azért nem is túl jó. Hogy van-e még potenciál az írónőben egy érdemi folytatásra? Kérdéses, az alkotó helyében nagyon agyalnék, mit lehet belevinni, amitől új lendületet és értelmet adhat a sorozatnak. Nem kell elkapkodni, inkább találja ki rendesen azt a bűntényt! Ez így kicsit sárga, kicsit savanyú, de legalább a briteké.

A kötet kiadása az előző részhez hasonló minőségű fizikailag, de most nem olyan szép a borító. A Helikon alapvetően jó munkát végzett, a fordítás is zökkenőmentes.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.