A Jádeszívhez a szerző barátságán túl is fűznek személyes szálak: többek között ezzel a történettel próbáltam elviselhetőbbé tenni a két évvel ezelőtti hosszas karantént, miközben megosztottam Bogár Erikával a hozzá kapcsolódó gondolataimat, meglátásaimat.

A cselekmény a jelenkorban indul: a sebész Eliza Leoni megmenti a meglőtt rendőr, Mark Aretas életét. A férfi már a sebesülését megelőzően is emlékezetkiesésben szenvedett, húgát, Lilyt pedig különös szívbetegség gyötri. A testvérpár és a körülöttük zajló megmagyarázhatatlan halálesetek nemcsak Mark társa, Alex figyelmét keltik fel, hanem az ifjú doktornőét is. Eliza közben, sodródva az árral, esküvőre készül szintén orvos vőlegényével.

„Hamarosan hozzámegyek az egyetem egykori sztárkosarasához, aki emellett kiváló sebész és gyönyörű férfi. Mi mást kívánhatna egy nő?”

Visszaemlékezéseken keresztül megismerjük a szereplők múltját, és Dilaliont, egy párhuzamos, a mi középkorunkhoz hasonló világot, amelynek jogos uralkodója nálunk nyert menedéket a trónbitorló Dukaz elől. Dilalion lovagjainak rendházát kék homok veszi körül, partját az Álomsárkányt rejtő tenger hullámai nyaldossák.

„A szívem mélyén tudtam, hogy vissza kell majd térnem, de most először kívánom, bár ne is létezne Dilalion!”

Bogár Erika lázadó szelleme ebben a kötetében is megmutatkozik: női szereplői (a látszat ellenére) nem védelemre szoruló nebáncsvirágok, hanem felelősségteljes szerepet betöltő nők – még olyan apróságokban is, hogy míg a főszereplő Eliza haja rövid, Marké hosszú. A karakterek mindegyikéről elmondható, hogy árnyalt, nem idealizált. Egyik sem született hősnek, nem eredendően jók vagy gonoszok – persze vannak igazán rossz rosszak is. Szépen kidolgozott a múltjuk, döntéseik nem légből kapottak, cselekedeteik mögött valódi motivációk húzódnak meg. Mark és Alex nyomozópárosa nagyon jól működik együtt, nemcsak kollégaként, hanem szereplőként is. Alex üde színfoltja a történetnek a tisztességes Mark, a titokzatos és éteri Lily és a tartózkodó Eliza mellett, akárcsak Hektor, Eliza vőlegénye, akivel kapcsolatban sokáig ambivalens érzéseim voltak.

„– Tudod, ki vagyok én? – kérdezte Alex az arcát fürkészve.
– Apa? – próbálkozott Mark, összevont szemöldökkel.”

Bogár Erika könyvei közül (Tullia meséi – Őrző, Végtelen mezők vándora, Széttört akkordok) a Jádeszívben a legerősebb az érzelemábrázolás. Nincsenek hihetetlenül gyors fellángolások, ellenben van szép lassan elmélyülő, igaz szerelem. Bár haragudtam Elizára a határozatlansága miatt, az övével együtt remegett a gyomrom, miközben a szeretett férfiért aggódott. De őszintén tudtam szurkolni neki, ahogy Mark húgának, Lilynek is.

Noha a cselekmény nagy része jelen világunkban játszódik, a fogalmazásmód a klasszikus fantasykhez igazodik: szabatos és sallangmentes. Dilalion azonban továbbviszi a Tullia meséi – Őrző fantasyvonalát, csak éppen torkaldémon helyett egy velejéig romlott helytartó gyötri a népet. A fantasztikus elemek nagyon szépen vannak elcsepegtetve, ügyesen, fondorlatosan fonják körbe a való világot, és pont ez a hihetőség adja a történet varázsát. Ki tudja, hátha mi is belebotlunk egy átjáróba!

„Te is tudod, úrnőm, hogy a fogadalmunkat a Rend érdekében és a Sárkány védelmében tesszük. Nem szabad, hogy bármi elvonja a figyelmünket a Szent Szolgálattól. A házasságkötéssel, utódok vállalásával egy férfi életre szóló kötelezettséget vállal. Elég, ha annyit mondok neked, egy apa könnyen zsarolható, ha választania kell a vére és a Rend között.”

A történet olyan, mint egy szirmot bontó virág: lassan, fokozatosan tárja fel a szirmait, mígnem eléri teljes pompáját, és kirajzolódik minden részlet. Különleges, marasztaló atmoszférája van, amelyben szívesen időzik az olvasó, és a könyvet becsukva azt kívánja: bár tovább tartana!

T. C. Lang