A Dresch Quartet tavaly áprilisban megjelent Árnyékban című lemeze Fonogram-díjat nyert az év hazai jazz albuma kategóriában, előtte nem sokkal Fonó Életműdíjjal ismerték el a munkásságát, márciusban Kossuth-díjjal is kitüntették. A közönség elismerése azonnal lemérhető egy koncert reakcióin, a szakmáé egy-egy lemezre kapott visszajelzéseken, de milyen megélni azt, amikor ilyen sok hivatalos elismerést kap viszonylag rövid idő alatt?

Valóban elég hirtelen, egymást követve jöttek ezek a díjak. Annak ellenére, hogy a lemeznek az Árnyékban címet adtam, és szeretek úgymond a háttérben maradni, tehát nem vagyok naponta látható a médiában, ennek ellentmondott hirtelen az, hogy a díjak révén ennyire előtérbe kerültem. Nagyon jólesett egyébként, megtisztelő volt, hiszen ezek természetesen komoly elismerések, valamilyen szinten meg is erősítettek. A legtöbb emberre jellemző, hogy nem vagyunk mindig olyan acélosak, sokszor elbizonytalanodunk, és ez egy jó visszaigazolás volt azt illetően, hogy ezek szerint nem értelmetlenül tettem a dolgomat.

Másképp kezd el reggel gyakorolni egy zenész, miután megkapta a Kossuth-díjat? Van-e olyan lelki oldala egy rangos kitüntetésnek, hogy onnantól kezdve arra is úgymond méltónak kell lenni, vagy fontos, hogy függetleníteni tudja magát a díjazott az elismerés „súlyától”?

Igazából mindkettő. Fontos, hogy tudjuk függetleníteni magunkat olyan értelemben, hogy nyilvánvalóan ugyanúgy kell csinálni a dolgokat, mint eddig, magáért a zenéért. Másrészt viszont március óta lassan eltelt fél év, és most már tudom, hogy számít egy-egy nagyobb elismerés, hat az emberre, és komolyan kell venni. Előkerül a gondolataimban, hogy végül is én egy ilyen díjat kaptam, és – talán ez így nagy szó – kicsit nemesíti a zenét, hogy na, hát ezt elismerték. Én is így tekintek rá: nem elbizakodva persze, de komolyan veszem.

Az Árnyékban című lemezzel egy időben jelent meg a Dresch String Quartet legutóbbi albuma, az Ongaku. Van-e bármilyen filozófiai háttere vagy üzenete annak – akár a zene szavak nélküli, univerzális nyelvként értelmezése ‒, hogy egy jazzt magyar népzenével ötvöző lemez japán címet kap, vagy inkább spontán gondolat volt ez?

Inkább egy véletlen folytán ragadt meg ez a cím, ami a lemez egyik kompozíciójának is a címe egyben. A próbák során volt egy rész, aminél mindig úgy éreztem, lenne helye valami szövegnek, aztán az egyik alkalommal elkezdtem ott halandzsázni, közben meg egyszer csak kijött a számon ez a kifejezés, hogy ongaku. Utána az egyik zenésztársam, nevezetesen ifjabb Csoóri Sanyi, aki több évig tanult japán nyelvet az egyetemen, tehát valamelyest érti a kifejezéseket, rá is kérdezett, hogy „Tudod, mit jelent, amit most mondtál?” Azt jelenti, hogy zene, amit egyetlen írásjel különböztet meg a japán nyelvben attól a szótól, hogy orvosság vagy gyógymód. Semmi tudatosság nem volt benne, magából az élethelyzetből pattant ki a cím.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Van olyan konkrét élethelyzet, amikor a zene valóban orvosságként működik? Nem feltétlenül személyesen önnek, hanem abból az elsődleges forrásból, hogy az ember zenél, létrehoz dolgokat.

Vannak kimondottan meditatív zenék, amelyek a lélek és azon keresztül a test gyógyítását célozzák, tehát biztos, hogy a zene hat a szellemre. Amikor zenélek, és jó passzban vagyok, amikor úgy érzem, jó koncertet adtunk, utána napokig olyan érzésem van, mintha valami gyógykezelésen vettem volna részt: kisimulok, jó kedvem lesz. Olyan energiákat kapok a zene által, amelyek fizikailag is érezhetően jó hatással vannak rám. Merem remélni, hogy másokra is ilyen hatást gyakorol, amikor mi zenélünk, ha jól tesszük a dolgunkat. Persze ez nem olyasmi, amire van recept, nem lehet előre kiszámítani. Éppen ezért gyakorolni kell sokat. Odafigyelni, átgondolni, fejben ott lenni a koncertek előtt és a koncert közben. Még akkor se biztos, hogy sikerül, de ha igen, akkor nagyon jó.

A Müpa-koncert címe: Zene árnyékban. Minek az allegóriája az árnyék egy zenész, egy alkotó számára? Hiszen jelenthet szinte bármit, ami nem a „fényben”, a közönség előtt történik, mint a műhelymunka, vagy maga az alkotás.

Ebben az esetben arra gondoltam, hogy szemlélődni jó dolog. Nem mintha nagy szakértője lennék Hamvas Bélának, de elég sokszor olvastam, és a mai napig is olvasok tőle írásokat, hogy milyen a diófa alatt ülni, borozgatni, és nem tenni egyebet, csak figyelni és érezni az atmoszférát. Az is nagyon jó hatással van az emberre, amikor képesek vagyunk ilyesmire. A mai világ főleg arról szól, hogy ránk ömlik minden információ, pillanatról pillanatra, ennélfogva idézőjelben mérgezett egérként idézőjelben futkározunk az országúton. Jó árnyékban lenni, egy kicsit kívül kerülni, megpróbálni objektívabb szempontból figyelni magunkat, nem annyira kiszolgáltatva ennek a nagy, gerjesztett áramlásnak. Valami ilyesmire gondoltam ezzel.

Mennyire valósítható meg ez manapság, amikor szinte minden afelé terel minket, hogy mindig mindent mutassunk magunkból, és lépjünk a fénybe?

Egyre nehezebb, főleg most, amikor – anélkül, hogy ilyesmikre részletesen kitérnék – háborúk és egyéb nyomasztó dolgok zajlanak a világban. Nehéz ezeknek a hatása alól kivonnunk magunkat, és sokszor azt hisszük, hogy igazából nem is lehet. Bennem legalábbis sokszor előjött, hogy vajon mi értelme van a dolgoknak, ha az emberiség ott tart, ahol most tartunk. Ennek ellenére szerintem mégiscsak jó, ha magunkba szállunk, és nem hisszük azt el, hogy nincs értelme semminek.

Egy alkotó hogyan lendülhet át azon, hogy ilyen események mellett a saját élete és tevékenysége sokszor súlytalanná válik? Személyes szinten mi adhat impulzust vagy energiát ehhez?

Bár nem ugyanaz a kategória, de egyrészt Jézus, másrészt Mahátma Gandhi jutott eszembe, mindketten tudtak változtatni a világon. Annak idején jártam Indiában, elmentünk Gandhi egykori házához is. Érdekes belegondolni, hogy ő egy személyben mekkora erővel tudta megváltoztatni India történelmét, vagy Jézus az egész emberiségét. Egy ember is tud változtatni a világon. És bár az ember nagyon sok hibát követ el, meg kell próbálnunk azokat helyrehozni. Először csak saját magunkban, aztán akár kifelé sugározva olyan dolgokat, amik jó irányt mutathatnak másoknak. Mást nem tudunk tenni, legalábbis szerintem. Belekezdhetnénk politikai elemzésekbe vagy értelmezésekbe, de szerintem ez a gondolat fölötte áll ennek. Emellett egyfajta védelmet jelent, ha úgy tudunk reagálni a világ eseményeire, hogy magunkba nézünk, és megpróbálunk jó hatást gyakorolni másokra is.

Visszatérve a napfényesebb témákhoz, a Dresch Quartet és a Dresch String Quartet egyaránt fellép majd a koncerten, előbbi a jazz, utóbbi a népzene felé orientálódó alkotói ént reprezentálva. Önnek, aki mind a két zenekart látja a belső, közös halmazból, mi a leglényegesebb különbség a két formáció között szerzői, zenészi dinamika, vagy akár szemlélet tekintetében?

Valójában a két formáció gyakorlati okokból jött létre. A Dresch Quartet egy régóta folyamatosan létező zenekar, amelyben a kollégáim – hála Istennek! – sokat foglalkoztatott zenészek, viszont emiatt sokszor nehezen tudtuk egyeztetni a koncerteket, a vonós csapat tehát részben ezért született meg, ugyanakkor kicsit más zeneileg. Sokszor játszunk népzenét, amit én tudok játszani saját magam módján, és ebben a zenekarban népzenészek a társaim. Hangszerelés terén pedig fontos különbség, hogy itt nincs dob. Ez az aspektus nincs olyan erővel jelen, ennek következtében másfelé, más irányokba lehet nyitni a zenét stilárisan. Ilyen egyszerű okokból jött létre a String Quartet, és a kettő azóta párhuzamosan működik. Mindkettőt nagyon szeretem, mindkettővel sokat dolgozunk, próbálunk, koncertezünk.

A koncerten vendégként fellép Tóth Viktor is. Ő hogyan került a képbe, illetve milyen formában valósul majd meg a közreműködése?

Viktor nagyszerű zenész, akinek, hogy is mondjam, a személyiségében és a játékában is van egyfajta szakrális töltés. Ezt a magam részéről nagyon értékelem nála, amellett, hogy nagyszerű szaxofonos. Az este folyamán debütál majd egy új, kettőnkre szabott kompozíció, amit közösen adunk majd elő a zenekarral, és lesz egy olyan része is a műsornak, amit kimondottan kétszólamú dallamvezetésekre és improvizációkra építünk fel.

A hírek szerint a Dresch String Quartettel már készülőben van egy új lemez, ami jövőre megjelenhet. Mik a tervek a közeljövőre a Müpás koncert után?

A Dresch Quartettel meghívást kaptunk egy londoni jazz fesztiválra, a tervek szerint november 13-án játszunk ott, de bővebbet még nem tudok. Bízom abban, hogy megvalósul, de addig még annyi minden történhet, lassan már két hónapos távra is nehéz tervezni. Viszont el ne felejtsem, november 11-én játszunk majd a Szeged Jazz Days fesztiválon is, ami legalább ilyen fontos számunkra. Ez a két nagyobb fellépésünk lesz mostanában a kisebb klubkoncertek mellett; játszunk majd a Jedermann Jazz Kávézóban, vagy a Fonóban, és mire az interjú megjelenik, már túl leszünk egy erdélyi koncerten is, ahol egy trióval lépünk színpadra, amiben Bognár András bőgőzik, Horváth Áron cimbalmozik. Tehát a két Quartet mellett azért sokszor fellépek duóban, trióban is, például Lukács Mikivel, Borbély Misivel sokat játszunk, ezek a formációk nagyjából ugyanolyan szellemiségű zenét takarnak, de azért mindegyik más. És olyan is előfordul, amikor meghívnak vendégnek, de most nem sorolom tovább. Fontos, hogy minél több helyen, a lehető legtöbb zenét játsszuk.

Kovács Attila
Forrás: langolo.hu