Az I. helyezett Kertész H. Beátrix Éter című munkája lett. Az ifjú alkotó Erdélyben, Sepsiszentgyörgyön született. A Plugor Sándor Művészeti Líceumban rajz szakon, majd Budapesten egy animációs alapképzésen végzett nemrégiben.

Milyen a viszonyod a képregényekkel? Szoktál-e képregényt rajzolni?

A képregényekkel való viszonyom elég érdekes, ugyanis gyerekkoromban nem sok közöm volt hozzájuk, mivel Erdélyben nem igazán lehetett ezekhez hozzájutni semmilyen nyelven. Gyerekként nagyon szerettem rajzolni, és a fantáziámat történetek kitalálásával kötöttem le. Ez a két tevékenység akkor még nem kötődött egymáshoz, ám ha hosszú ideig két folyó egymáshoz közel kanyarog, akkor várható, hogy majd valahol összefolynak. Ez az én esetemben sem volt másként, bár akkor még a rajzfilm volt a szívem csücske, hisz a japán animés világ nagy hatást gyakorolt rám. Gyerekként azonban úgy gondoltam, teljesen esélytelen, hogy én valaha rajzfilmet rajzoljak. Úgy gondoltam, képtelen lennék rá, így lyukadtam ki a képregénynél, amiről akkor még nem igazán tudtam, hogyan is kellene kinéznie. Végül azért iratkoztam át művészeti iskolába, hogy képregényeket rajzolhassak. Regényírással is próbálkoztam, és akkor értettem meg, hogy számomra a történet és a képek egyformán fontosak. Így került egyre közelebb hozzám a képregény, annak ellenére is, hogy a történeteim jellemzően nem jutottak el soha a tényleges megvalósítás szintjére. A sors iróniája, hogy azért akartam képregényt rajzolni, mert úgy éreztem, nem lennék képes helytállni az animáció terén, de végül azért kezdtem animációt tanulni, mert képregényeket szeretnék rajzolni.

Hogyan jött az ötlet, hogy jelentkezz a pályázatra? Milyen munkát adtál be? Mit tartottál fontosnak elmesélni?

A pályázatra teljesen véletlenszerűen találtam rá, és ahogy elkezdtem nézegetni a megadott képkockákat, egyszer csak beugrott valami. Először is van egy földi szint, a kép alján lévő kockák, és van egy égi szint, értelemszerűen a lap tetején lévő kockák. Ezek a bal oldali kockával kapcsolódnak, egyetlen helyen. Ezt egy keskeny sávnak láttam, olyan, mint egy létra, amivel át lehet hidalni a két szint közötti különbséget. A túlsó oldalon nincs kapcsolat, így ott csak zuhanni lehet. Ezzel már meg is volt a körforgás, egy örökké olvasható, újra meg újra elölről kezdődő időhurok. Az ötletet jónak gondoltam, így megrajzoltam, mondván, lesz, ami lesz. Így utólag is úgy érzem, hogy a kidolgozása lehetett volna jobb is, bár a képek egyszerűsége eleve célom volt a könnyebb gyárthatóság érdekében. Pont emiatt lepődtem meg, hogy a munkám díjazott lett.

Jelent-e meg már valahol képregényed? Milyen terveid vannak a továbbiakra nézve? Lesz-e a képregényrajzolásnak folytatása?

Ez volt az első, ami eddig megjelent, de mindenképp szeretném folytatni a későbbiekben is. Most épp egy nagy képregényes „bemelegítésen” dolgozom, amivel az a célom, hogy egy kicsit gyakoroljam a műfajt, mielőtt belevágnék a saját történetem megvalósításába, amit konkrétan az életcélomnak tűztem ki. Remélem, egyszer majd sikerülni is fog a kivitelezése.

Gaál Laura Flóra jelenleg Canterbury-ben, Angliában él, animáció és illusztráció szakon tanul. Úton feküdni című munkája a zsűri II. díját hozta meg számára.

Hogyan jött az ötlet, hogy jelentkezz a pályázatra?

Iskolai feladatként kaptuk, hogy mindenki találjon magának valami versenyt, pályázatot vagy projektet, amit megvalósít. Ezt a pályázatot tökéletesnek találtam, és örültem, hogy kicsit közelebb hoz az otthonomhoz.

Milyen lehetőséget látsz ebben a műfajban? Miben más? Miben ad többet?

Mindig is szerettem történeteket mesélni, de a leírást hosszadalmasnak találom. Rájöttem, hogy könnyebben és pontosabban tudom átadni azt, amit elképzeltem, ha szimplán lerajzolom.

Mesélj kicsit az alkotásodról! Honnan jött az ötlet?

Ezt a művet egy barátnőmmel való beszélgetés ihlette, bár a karakterek nem mi vagyunk. Próbáltam csak lilát és narancssárgát használni, egyrészt, hogy gyorsabb legyen a színezés, másrészt, hogy egy esti hangulatot adjon át.

Szerencsére részt tudtál venni az ünnepélyes díjátadón. Hogy érezted magad? Mi a véleményed a rendezvényről?

Nagyon örültem, a rendezvény pedig tökéletes volt. Jó volt látni egymás műveit és elbeszélgetni a többiekkel. Remélem, jövőre is lehetőségem lesz rá.

Milyen terveid vannak a továbbiakra nézve?

Még tanulom ezt az irányt, de a jövőben is ezzel szeretnék foglalkozni, akár képregényrajzolásra, mesekönyvek illusztrálására, vagy bármi hasonlóra kerül a sor.

A III. díj birtokosa, Péter András László bár Rábacsanakról származik, jelenleg Budapesten él, tervezőgrafika mester szakos hallgató a Budapesti Metropolitan Egyetemen.

Mióta foglalkozol rajzolással? Hol képezted magad? Hogyan jutottál el idáig?

Kisgyermekkorom óta a vizuális nyelvet érzem sajátomnak. 6 éves korom óta művészeti képzésben tanulok. A csornai Kerényi György művészeti iskola rakta le az alapköveket céljaim felé, majd a középiskolát Győrben, a Tánc- és Képzőművészeti Szakgimnáziumban végeztem tervezőgrafika szakon. A Soproni Egyetem Alkalmazott Művészeti Intézetében diplomát szereztem ebből a szakirányból. Tanulmányaim mellett dolgozom is grafikusként.

Milyen a viszonyod a képregényekkel? Hogyan jött az ötlet, hogy jelentkezz a pályázatra?

Nagyon szeretem a képregényeket, régen rengeteg Pókember képregényem volt. Ehhez képest én magam nagyon ritkán rajzolok ilyet, legalábbis nem komoly szándékkal. Egyelőre még nincs publikált képregényem. A pályázat kiírása és kritériumai számomra izgalmas kihívásnak tűntek. Szeretek kísérletezni, ezért neveztem be.

Milyen lehetőséget látsz ebben a műfajban? Miben más? Miben ad többet?

A képregény maga szerintem egy nagyon ősi dolog. A barlangrajzoktól kezdve faragott és rajzolt miniatúrákon keresztül kísér minket történelmünk során. Töretlen és ismét növekvő népszerűsége a popkultúrában a Marvel képregényfilmjeinek is betudható, tehát piaci értelemben abszolút járható útnak gondolom. A képek ezer szónál is többet mesélhetnek, így szinte bármi interpretálható képregény formában. Például felemelkedő ág a szépirodalmi művek képregényadaptációi.

A pályázatra milyen munkát adtál be? Hogyan jött az ötlet?

Nagyon sokáig kerestem azt a témát, történetet, amit el szeretnék mesélni. Végül ez egy önreflexió lett. Az „ősi alkotás” aktusát jelenítettem meg a saját értelmezésemben. Az ember földi jelenléte óta szeretné betölteni az őt körülvevő üres felületeket. Gondoljunk a barlangrajzokra vagy a kőbe vésett absztrakt rajzolatokra. Jó példa a füzet üres sarkában egy firka is. Néha a horror vacui, az ürességtől való félelem indítja el bennem is az alkotói folyamatokat. Amikor teljesen üres az agyam, csak leülök, és elkezdek véletlenszerű, de egymással valamilyen viszonyban álló formákat rajzolni, amitől ötletek generálódnak bennem. A képregényem főhőse tehát az alkotó ember, aki belső ürességéből születő kozmikus formákkal tölti meg a teret.

Meglepődtél-e a helyezésen?

Ha őszinte akarok lenni, meglepődtem. A kiállított munkákat megnézve a legtöbben első blikkre teljesen más sorrendet állítottak volna fel. Azonban ne felejtsük el, hogy egy képregényt nem csak az határoz meg, hogy milyen minőségben és mennyire részletesen van megrajzolva. A frappáns történet és a csattanó az, amihez rendeljük a vizuális világot, és nem fordítva. Nagyon örülök, hogy elhangzott a nevem a jó hangulatú díjátadón.

Milyen terveid vannak a továbbiakra nézve? Lesz a képregényrajzolásnak folytatása?

Mesterképzés után tovább szeretném mélyíteni az ismereteimet és tudásomat doktori iskolában. Úgy gondolom, az ilyen irányú törekvésemhez hozzátett ez a pályázat. Szeretném, ha a műfaj nagyobb jelentőséget kapna, ugyanis a világ változik, és egyre inkább úgy tűnik, hogy a képregény nem kizárólag a popkultúra fogyasztóira korlátozódik. Jövőre is nagy szeretettel pályázok a Képtelen Képregényre!

Az összes díjazottnak gratulálunk, a többieket pedig arra biztatjuk, hogy a mostani értékes tapasztalatokból gazdagodva jövőre is tegyék próbára magukat!

A Képtelen képregény pályázat I. helyezettjeivel készült interjú ITT, az rendezvény összefoglalója ITT, a Mayer Roland főszervezővel készült interjú pedig ITT olvasható.

SzaSzi
Fotók: Pozsgai Krisztina