El kell mondani kezdésként, hogy forrásaink szűkösek, alig néhány részletesebb leírásunk van, és a történelem nagyon mostohán bánt korai uralkodóink sírhelyeivel (a Habsburgok esete más kérdés, de erre talán majd egy legközelebbi alkalommal térünk ki). S bár van némi remény, hogy még lehetnek meglepetések, hiszen jelenleg is zajlanak ilyen irányú kutatások, sajnos egyetlen középkori királyunk síremlékét sem tudjuk ténylegesen megnézni a maga valójában. Tihanyban például megtekinthetjük a kriptát (akár online is), de az ott látható sírkő utólag került jelenlegi helyére, nem tudjuk pontosan, kihez tartozott, és a kriptában talált emberi maradványok is elkallódtak az 50-es évek hevenyészett feltárása során. Az Árpádok uralkodásának elején nem volt külön temetkezési helye az uralkodóknak – sem igazi főváros, hiszen a király gyakorlatilag folyamatosan vándorolt birtokai között ‒, így haláluk után uralkodóink rendszerint az általuk alapított monostorokban nyertek végső nyughelyet. Péter király Pécsett, Aba Sámuel Abasárban, I. András Tihanyban, I. Béla Szekszárdon lett eltemetve, csak hogy néhány példát hozzak fel. Később, a XII. századtól szép fokozatosan az lett a trend, hogy meghalt uralkodóinkat Szent István mellé temették a koronázótemplomként funkcionáló székesfehérvári Nagyboldogasszony bazilikába, habár ekkor is akadtak kivételek. Luxemburgi Zsigmond például annyira tisztelte Szent Lászlót (a címlapképen), hogy mellé temették el Váradon.

Az egyetlen viszonylag épen maradt királysír Székesfehérváron került elő 1848-ban, amely voltaképpen egy házaspár nyughelyének bizonyult. Mostanra a genetikai vizsgálatok bebizonyították azt a korábbi vélekedést, hogy III. Béla és felesége, Chatillon Anna / Ágnes királyné csontvázairól van szó, akikről korábban már írtunk. Ennek alapján fogalmunk lehet a XII. századi királyaink mellé temetett mellékletekről. Sírjukból aranyozott koronák, jogarok, gyűrűk kerültek elő, sőt egy díszkard is, de meglepően szerény mennyiségben egy olyan hatalmas uralkodóhoz mérve, mint amilyen III. Béla volt. Természetesen a ruházatuk az évszázadok alatt elpusztult, így arról nincsenek pontos ismereteink, de alighanem az Árpádok vörös-ezüstje dominálhatott a királyi színek, mint a bíbor és az arany mellett.

(Érdekesség: Magyarországi Klemencia francia királyné – a később említendő Árpád-házi Mária nápolyi királyné unokája – még maga is árpádsávokkal díszített kegytárgyakkal és baldachinos ággyal rendelkezett, és sokszor vörös ruhát hordott, holott ő maga már sosem járt Magyarországon. A magyar királyi család leszármazottai még generációkkal később is büszkén viselték őseik színeit!)

És máris az Anjouknál vagyunk! A „vegyesházi” királyok idején problémát okozott, hogy sok esetben a fejedelem halála trónharcokat okozott, és a temetésre már ennek árnyékában került sor. Egészen megdöbbentő dolgok derülnek ki ugyanis, ha végignézzük a királyaink listáját! 1301 és 1526 között, azaz 225 év alatt mindössze két (=kettő!) alkalommal fordult elő, hogy egy magyar királyt a fia követett a trónon (külön érdekesség, hogy mindkét esetben Lajos névvel!): 1342-ben Károly Róbertet fia, I. (Nagy) Lajos, 1516-ban pedig II. Ulászlót II. Lajos. Albert királyunknak ugyan született fia, de csak az apuka halála után, és V. (Utószülött) László csecsemőként természetesen nem tudta vezetni az országot, amely ráadásul I. Ulászlót választotta királlyá helyette. Még extrémebb eset, hogy I. Lajos királyt a lánya, Mária királynő követte, amely rövid időszak mint a nőuralom kora maradt fenn a magyar történelmi emlékezetben 1382 és 1387 között. Mindezekből adódóan ritkán nyílt alkalom kellő áhítattal átélni a király elvesztését, mert szinte azonnal az új király megválasztása lett az elsődleges feladat.

Némely királyunknak halála után sem volt békés sorsa. Károly Róbert sírját alig 7 évvel halála után János volt fehérvári kanonok meggyalázta, mikor feltörte a sírját, és kilopta belőle az aranykoronát. Különösen pikáns – mondhatni gonosz – eset II. (Kis) Károlyé. A nagyon rövid ideig fegyveres erővel a magyar trónt megszerző nápolyi királlyal merénylők végeztek (a képen) Erzsébet anyakirályné és Mária királynő megbízásából (a híres eset Forgách Balázzsal és Gimes és Gács várával), majd hosszú időn át temetetlenül hagyták a visegrádi Szent András kolostorban, mivel egyházi átok alatt állt, s így nem kerülhetett megszentelt földbe. Ez az 1382-1387-es időszak egyébként megérne egy Trónok harca-típusú sorozatot, mert egészen pikáns a magyar történelemben, háborúkkal, cselszövéssel, király- és királynégyilkossággal, királynővel a trónon.

De hogyan zajlott le maga a temetés? Rendszerint a királyok testét nyilvánosan vitték a temetés helyére, hogy mindenki meggyőződhessen az uralkodó haláláról, és meggyászolhassa az ország. Bonfini arról írt, hogy Mátyás halálát követően három hónapos országos gyászt rendeltek el, és a király tetemét 50 gyászszínekbe burkolt naszádból álló flotta vitte Bécsből Budára, miközben a környező városok asszonyai feketébe öltözve siratták a hatalmas uralkodót. A magyar elit a fővárosból Corvin János herceg vezetésével Székesfehérvárra ment a halottal, ahol gyászmisét tartottak a bíborral letakart, de fedetlen arcú holttest jelenlétében, akit a kertben nyilvánosan kiterítettek. A király mellé elhelyezték fegyvereit, aranyozott sarkantyúit, a koronázási ékszereket.  Ezt követően a Nagyboldogasszony bazilikába mentek. A gyászmenet során 12 bíborba öltöztetett vitéz vitte a király felségjeleit és címereit, a tetemet rangsorban követték az előkelők. A királyi temetések során a király alakját is felidézték, vitézek öltötték magukra annak öltözékét, páncélját, lovagi tornaruháját és címereit. Amerre a király teteme elhaladt, a városok lakossága kivonult elé, és imádkoztak, illetve zsoltárokat énekeltek felette. Mátyás királyt nem tudták elhelyezni a számára készített kápolnába, mert még nem volt kész (ez is gyakori eset volt), így ideiglenes a templom közepén helyezték el egy szarkofágban. Mátyásnak nem adatott hosszú nyugalom, a halálát követő trónharcok során Fehérvár átmenetileg német kézre került, és a zsoldosok kifosztották a sírját az egész templommal együtt.

Természetesen ekkorra már sok egykori magyar királynak és előkelőnek volt megjelölt sírja vagy kápolnája a koronázótemplomban. Sajnos azonban olyan jellegű gótikus síremlékek nem maradtak ránk, mint amilyeneket Prágában vagy Krakkóban megcsodálhatunk – III. Béla Mátyás-templomi síremléke természetesen nem eredeti, hanem XIX. század végi ‒, hiszen a koronázótemplom elpusztult az idők során. Némi fogalmunk azért lehet a magyar királyok síremlékeiről analógiák és töredékek alapján. A pilisi cisztercita apátságban eltemetett Gertrúd királyné síremlékéből elegendő töredék került elő, hogy nagyjából rekonstruálni lehessen annak látványát. Volt szerencsésebb Árpád-házi is e téren, olyanok, akik külföldre kerültek. Mária, nápolyi királynő, V. István lánya ilyen, hiszen síremléke a mai napig árulkodik a kegyes és kiváló királyné szépségéről a Santa Maria Donnaregina templomban (a lenti képen). A Fehérváron talált, úgynevezett Szent István-szarkofág kapcsán komoly viták zajlottak és rengeteg a bizonytalanság, ugyanakkor datálása a faragványok alapján XI. század végi, így nem lehetett államalapítónk eredeti kőkoporsója.

A legrészletesebb leírással Károly Róbert – aki 1342. július 16-án hunyt el Visegrád várában – temetési szertartásáról rendelkezünk a Budai krónika jóvoltából, amely nagy átéléssel mutatja be a család és az ország gyászát:

„Micsoda siralomban, micsoda siránkozásban vannak itt a főpapok, főnemesek, bárók és nemesek, hajadonok és úrasszonyok, minden rendű és rangú emberek, de különösen Erzsébet úrasszony, a felséges királynő és kedves hitvestárs, meg Lajos, mostani királyunk, és István herceg, a megholt fiai! Micsoda sírás, jajgatás és jajongás tört ki halálának napján! Ó, ha valaki látta volna – és gondolatban előre is látni lehetett volna –, hogy a felséges királyné úrasszony orcája, ami maga volt a kimondhatatlan öröm és vidámság, a keserű könnyektől mily szörnyen elváltozott, hogyan áztatta arcát a király halála óta szeméből szüntelenül, vízesés módjára földre hulló könnypatak. Hangos orgonahangja és búgása országa népeinek sírásával együtt az égboltozat csúcsáig felhatolt, még az eget is mintegy részvétre bírta, sőt a Nap is – úgy látszott – gyönyörű színű sugarait igen-nagyon homályba vonja.

A következő napon aztán az említett királyné úrasszony rendelkezésére összegyülekeztek az érsekek, püspökök, prelátusok, bárók, papok, barátok és az egész papság, és könnyező menetben elindulván a mondott várhoz érkeztek. Ragyogó sokaságuk – mint mondottuk – könnyek közt kesergett, majd a király drága fejét királyi méltóságához illően arany koronával ékesítették, felséges testét skarlát köntösbe öltöztették, lábára drágakövekkel kirakott csizmát húztak, s rá méltóságát megillető arany sarkantyút illesztettek, majd a mondott bevehetetlen várból nagy siránkozás kíséretében levitték Visegrád városába, a Boldogságos Szűznek ott épült plébániatemplomába. Elsiratta őt a város egész népe nagy-nagy siratással. Az isteni oktatás és az ünnepélyes mise végeztével a testet egy bárkán lefelé szállították a Duna vizén a híres-neves Buda városába. A főpapok, bárók és nemesek tömege előtt ott haladt a hadi lobogó, sírva, a híres-neves erős karú Tóth Lőrinc vitéz, aki a király úr életében reá háruló tisztsége miatt a királyi lobogót vinni szokta, ahogy illik. Itt a híres-neves már említett város minden polgára, minden pap, barát és szerzetes férfiú, és a város minden lakosa gyászolva, könnyező szemmel, és gyászruhába öltözve körmenetben vonult a király holtteste elé, egészen a Dunáig. És amikor már bevitték a mondott városba, a király teste fölött szüntelenül zsoltárokat énekeltek, és egyéb ájtatosságokat végeztek, ahogy ez szokás a megholtakért, és egész éjszaka nem szűntek meg könyörgéseket mondani énekelve a felséges Teremtőnek.

A király halálát követő harmadik napon aztán, még ugyanebben a városban, az alatt az idő alatt, míg az előírt módon a vallási ájtatosságokat, vagyis a megkezdett szertartásokat és az ünnepélyes miséket végezték, az egyház ajtaja előtt állt Károly király úr három díszlova bíbor takaróval ékesítve, s rajtuk a király úr fegyverzetébe öltözött derék vitézek. Az első lovon ülő vitéz a királyi méltósághoz illő lovagi tornafegyverzetbe volt öltözve, a másik meg dárdaökleléshez volt felszerelve, a harmadik – legpompásabb – lovon ülő pedig a királyi méltóságot megillető harci fegyverzetben, a hadba vonulásra felvértezetten. A három lovon ülő három vitéz sisakján a hadi jelvény egy struccmadárforma volt, arany koronával ékesítve; ilyen jelvényt szokott viselni a király úr, míg élt. Minden lószerszám, kengyel, zabla, kantár meg más idetartozó dolog aranyozott ezüstből volt a királyi méltósághoz illően, és a bőrhevederek és gyeplők és más efféle dolgok a szügyelőkkel és farmatringokkal együtt selyemanyaggal voltak bevonva. A három lovat és a vitézeket gyönyörű hímzésű bíbor, sok gyöngy és drágakő borította, és testestől-lelkestől a király úrhoz voltak hasonlatosak ezeken a lovakon, úgyhogy amikor a mindenféle rendbéli emberek arra mentükben megpillantották őket, és meglátták az említett királyi jelvényeket, sírásban törtek ki, és hangos üvöltésükkel az eget ostromolták, mivel a király úr az említett jelvények és lovak birtokában mindaddig szerencsésen kormányozta a magyar birodalmat.

A szent oktatás és az ünnepélyes misék befejezése után, nem egynémely más, régen elhalt királyok módjára, akiket más írásos művek tiszteletre méltó tekintélye boldog emlékezetűeknek mond, azaz nem letakart arccal, és néhány napig titokban őrzött testtel – mert egyes esetekben egynémely király halálakor állítólag ez a helytelen szokás kapott lábra –, hanem nyíltan, mindenki jelenlétében és nyilvánosan, mindenki szeme láttára szállították a mondott testet Fehérvárra, hogy ott eltemessék. Az ő testének szállítása közben, bármely falutelepüléshez érkezett is a holttest, mindenki, a férfiak és az asszonyok is könnyek közt és sírva gyászolták, s keserűségükben hangos jajgatásukkal az eget verdesve kiáltoztak. És amikor Fehérvárhoz érkezett a mondott felséges test a fentebb említett módon, a város prelátusai, papjai, egyházi emberei és a többi nemesek és polgárok sietve eléje vonultak a városon kívül, és keserű szívvel megszemlélvén az éltető lélektől megfosztott testet, ennek láttán mondhatatlan sírásban törtek ki, és bevitték a városba. Ezek a papok és egyháziak egész éjszaka himnuszokat és zsoltárokat énekelve Istennek, virrasztással töltötték a hosszú-hosszú éjszakát.

És amikor felvirradt a nappal, és megkezdődtek az ájtatosságok és az ünnepélyes misék, Károly király már említett három lova a már említett módon díszes szügyelőkkel és bíbor takaróval ékesítve ott állt a monostor ajtaja előtt, mint már mondottuk, s hátukon az említett derék vitézek a király úr fegyverzetébe öltözötten várakoztak, míg a megkezdett szent szertartásokat és az ünnepélyes miséket azon a napon az előírt módon végezték. És amikor végre az ájtatosságokat méltóképpen elvégezték, s az aznapon tartandó szertartásokat befejezték, a főmonostorban, ott ahol szentséges István királynak, és fiának, Imre hercegnek különféle erényekkel és csodatételekkel fényeskedő teste boldogan nyugszik az Úrban, s könyörületes szívvel a legnagyobb jótéteményekben részesíti a bizalommal hozzá könyörgőket – ott, a nagy oltár mellett temették el a király testét az őt megillető királyi ruhában az említett és felsorolt urak és egyházi ruhába öltözött érsekek, püspökök, prelátusok és apátok közreműködésével.

Egy szívvel-lélekkel siratta őt mindenki, gazdag és szegény egyaránt, úgyhogy a márványkövek a sűrű könnyhullatástól teljesen átnedvesedtek. A nagy jajgatással siránkozó körülállók valamennyien berekedtek, s szemük a sok-sok könnytől csaknem elvesztette természetes látóképességét. Ekkor a Krisztusban tisztelendő atya, Csanád esztergomi érsek úr a körülállóknak a király úr halála miatt aggódó lelkét és jámbor szívét üdvös és kegyes beszédével illendőképpen megenyhítette. Ami ennek a siránkozásnak és elmondhatatlan szomorúságnak a megnyilvánulását illeti – úgy hiszem, hogy azok, akik még nem láttak királyt temetni, a fájdalom keserűségéről és a könnyek hullatásáról, mivelhogy nem vettek részt benne, tájékozatlanok lesznek és maradnak is... Akkor az említett főmonostor a többi egyházakkal egyetemben megszámlálhatatlan értékű királyi ajándékban és óriási mennyiségű fogadalmi adományban részesült. Végezetül a három díszparipa a fegyverekkel és takarókkal és minden díszes felszereléssel együtt, meg egy ringó kocsival vagyis királyi hintóval – amelyen rajta volt az aranyozott és gyöngyökkel díszített királyi címer, fölül egy struccmadárféle, hasonlóképp aranyozott ezüstből készült hét gömb alakú gombbal –, meg az említett számlálhatatlan mennyiségű pénzzel együtt az említett monostornak jutott és adatott ajándékként, és adományul az elsiratás és a mondhatatlan keserűségű meggyászolás emlékezetére, hogy a mondott király úr emlékezetét felidézzék az utókorban. A temetés napján ugyanott történt, és átengedett adományozás és felajánlás igen nagy mennyiségét jelen írásunkban nem tüntetjük fel részletesen, hogy hosszadalmas felsorolásuk ne untassa az írók tollát és az olvasókat.

Ezután pedig Lengyelország híres-neves királya, Kázmér, a király rokona, meg Morvaország őrgrófja Visegrádra jöttek, és gyászba borult lélekkel fényesen megrendezték a hatalmas király halotti torát. Végül harminc nap elteltével, a Szent Szűz mennybemenetelét megelőző szerdai napon, hogy Károly király halálának harmincadgyásznapját ünnepélyes misével a felséges Úristennek, mindenek teremtőjének a tiszteletére – mint föntebb mondva volt – megüljék, a főpapok és püspökök igen sok báróval együtt Fehérvárra mentek, ahol Károly király úr teste az Úrban elnyugodva ünnepélyesen el volt temetve; és ott Fehérvárott, meg Visegrád városában a királyné úrasszony kedves fiával, az akkor királlyá koronázott Lajossal, meg a többi főpappal, püspökkel, pappal és báróval meg sok-sok keresztény hívővel együtt a legnagyobb áhítattal megtartották a gyászünnepséget. És az országnak minden népe országszerte ugyanolyan ünnepélyes áhítattal és ünnepélyes misékkel ülte meg és teljesítette a halotti ájtatosságot. Kérjük tehát egy szívvel-lélekkel a mindenható Istennek kegyelmét Károly király úr számára, hogy lelke fölött kegyelmesen ítéljen, és bocsásson meg neki, és lelkét az összes szentek és hitvallók gyülekezetébe, István és László királyok társaságába kegyeskedjék helyezni, hogy amiként a jelen világban királyi dicsőségben élt, a túlvilágon is együtt örvendezhessen az angyalokkal.”

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Bartha Annamária: Magyarországi Klemencia kegytárgyai. In: Fiatal Középkoros Régészek VI: Konferenciájának Tanulmánykötete. Székesfehérvár, 2015. p. 169-180.; Bonfini, Antonio: A magyar történelem tizedei. Budapest, 2019; Chronica Hungarorum = Budai krónika. (Online)

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.