Nos, a 2009-ben elhunyt francia Thierry Jonquet nem aprózta el: Tarantula című könyvéről mindhárom állítás egyszerre mondható el. Az eredetileg 1984-ben, Mygale címen (meg)írt kisregényt Jonquet 1995-ben átdolgozta, majd újabb 6 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Pedro Almodóvar filmadaptációja révén (főszereplő Antonio Banderas és Elena Anaya) világszerte ismert lehessen. Amelyben aztán nem sok köszönet volt – sem így, sem úgy, mivel a mozi rendesen megosztotta a közönséget, ráadásul a befejezés (és amúgy több más karakteres és jelentős pont is) eltért az eredeti regénytől. A Tarantula (műfaja) leginkább talán mélydrámai és rétegesen összetett pszichohorrorként írható le, ahol eleinte semmi nem az, aminek látszik, később azonban minden pontosan olyan beteg, mint amilyennek látszik. Nincsenek illúziók, nincsen visszaút, nincsen remény – a jobbra, a tisztábbra, az egészségesre. Csak a Bőr, amelyben él(n)ek.

A Tarantula három különböző, messze össze nem tartozónak tűnő szálon és három különböző idősíkon futtatja a történetét, amely majdhogynem egészen a végéig alkalmas arra, hogy egyrészt megzavarja az olvasó lelki nyugalmát, másrészt azonban a végletekig összezavarja. A mindössze 133 oldalas (kis)regény első rétegében az arisztokrata viselkedésű Richard Lafargue plasztikai sebésszel ismerkedhetünk meg, aki egy Éve nevű fiatal nővel él együtt – nem mindennapi kapcsolatban. A nőt ugyanis – akit feleségének hisznek – külvilágtól rendesen elszeparált villája egyik emeleti szobájában tartja bezárva. Bezárva és terrorizálva. Ugyan mindent megad neki, amire csak szüksége van, és a nő időnként el is mehet vele ide-oda, ám kiszámíthatatlan alkalmanként, bizonyos éjjeleken szexuális perverziók közé szorított prostitúcióra kényszeríti. Amúgy a birtokon velük él egy házvezetőnő is, valamint létezik Richardnak egy tizenéves lánya, Viviane, aki viszont egy elmegyógyintézetben vegetál, gyógyulási esélyek nélkül. Egy másik (sorrendje szerint harmadik) cselekményszálban a bűnöző Alex Barny sorsát követhetjük nyomon, aki egy bankrablás során lelőtt egy rendőrt, ezért a zsákmányolt milliókkal egy barátja vidéki tanyáján bujkál sebesülten. Mivel Párizs egész rendőrsége őt keresi, Alex pánikba esve kutatja a menekülés lehetőségeit.

A harmadik történetszál azonban a legérdekesebb, amely ráadásul stílusában, elbeszélői módjában és megszólításában (egyes szám második személy) is eltér a másik kettőtől. Itt egy fiatal férfi, Vincent Moreau a központi figura, aki egy pince fogságában tengeti hosszúra nyúlt napjait. Nem tudja, mi történt vele, mi az oka annak, hogy egy kegyetlenül gonosz, ismeretlen férfi tartja bezárva őt. Amikor idekerült, fogvatartója állatként bánt vele (láncra verte őt, hagyta meztelenül, saját ürülékében fetrengeni, kutyatápon tartotta), ám ahogy telt az idő, egyre több „engedményt” (civilizált eszközt, kényelmet, bánásmódot) kapott tőle. Vincent Tarantulának nevezte el fogvatartóját (póknak, aki teljesen körbefonta őt), és hónapok múltával megtörten, lelkileg és testileg kiszolgáltatva, egyre közelebb került hozzá mentálisan. De nem mondom tovább, mert nem akarok a regény szövetébe taposni azok előtt, akik (még) nem olvasták. Elég az hozzá, hogy Jonquet történetében végül ez a három vonal fonódik össze soha nem látott, gondolt, és a jóérzésű olvasó részéről soha nem is szándékozott módon. Úgy, hogy végül minden kérdésre megkapjuk a választ, ugyanakkor egyetlenegy kétség ordítson bennünk továbbra is: miért ilyen beteg ez a világ, miért ilyen beteg maga az ember?

Valójában a Tarantula koncepciója az, amely miatt letehetetlen, és lelkileg végtelenül megrázó pszichoregény. Írói szempontból ugyanis meglehetősen kevés értékelnivalót rejt: sem a leírások, sem a karakterkidolgozások, sem pedig a dialógusok nem hagynak maguk után felejthetetlent. Viszont Thierry Jonquet nagyon is tisztában van azzal, pszichésen hogyan is működik maga az olvasó. Arra építi fel ugyanis a történetet, hogy a cselekmény előrehaladtával csak megsejtsük, hová is akar kilyukadni, illetve pontosan összelyukadni a 3 szál, viszont mégse akarjuk elhinni az egészet! Az emberi (jelen esetben olvasói) tagadásra és hárításra apellál akkor, amikor már láthatóvá válnak a különállónak tűnő sztorivonalak. Ezért olvassuk végig egy ültő helyünkben, s ezért borzongunk bele a legvégén abba, hogy minden beteges, gonosz és rossz dolog ellenére, vagy éppen pont ezért, mégsem kerülhet sor az ép ésszel elvárt katarzisra. Nem, az emberi elme és erkölcs bomlott világában nem érvényesek a hétköznapi játékszabályok, egy cseppet sem! A Tarantula tehát megrázva szórakoztató olvasmány (és ettől válik beteggé maga az is, aki a kezében tartja a könyvet), érdemes elmélyedni végtelenül felkavaró, taszító és tanulságos világában. Csak hogy (meg)tudjuk, a bőr, amelyben élünk, talán nem is olyan rossz hely, ne akarjunk kiszabadulni belőle!

Szilvási Krisztián