Az azonos című filmdrámát 1988-ban vetítették Tom Cruise és Dustin Hoffman főszereplésével, így sokaknak ismerős lehet a négy Oscar-díjat nyert alkotás. A történetet remekül alkalmazták színpadra sok humorral és helyzetkomikummal, amely szórakoztat, ugyanakkor elgondolkodtat. Fontos, hogy a mű az érzékenyítést tűzte ki célul, elfogadásra, türelemre, toleranciára fókuszál. Az autizmus, a "bezárt világ" ma már mindenki előtt ismeretes állapot, vagy másképpen "fogyatékosság", melynek nagyon sokféle megnyilvánulási formája létezik. De vajon hogyan viszonyulunk a problémához, ha magunk is érintettekké válunk?

Hogy viszonyul az anyagi javakat hajszoló, arrogáns Charlie Babbitt (mentségére számos trauma elszenvedője), aki csupán a pénzköltéshez ért, és valós emberi érzelmeket produkálni képtelen? Az aranyifjút édesapja halála sem különösebben hatja meg, csak egy dolog számára a húsbavágó, hogy nem örököl mást, mint néhány rózsabokrot, meg egy majd 40 éves kocsimatuzsálemet. Újabb keserű meglepetésben lesz része, amikor kiderül, hogy a hárommillió dollárnyi hagyatékot az intézetben élő, autista, Savant-szindrómás bátyja, Raymond kapta meg. Hirtelen elhatározással magával viszi őt, annak reményében, hogy megszerezheti a bátyja számára értéktelen vagyont. De „egy ember nem befektetési alap”! Erre Charlie-nak is rá kell jönnie. És innentől az út a fontos, nem a cél, és itt ne csak a valós utazásra gondoljunk!

Raymond, az „idióta zseni” hol furcsaságaival, hol különleges emlékezőtehetségével, intelligenciájával lepi meg vagy botránkoztatja meg környezetét. Charlie-nak mindenképpen tanulnia kell, hogyan viszonyuljon különleges bátyja személyiségéhez, ami eleinte dühöt, haragot, tehetetlenséget vált ki belőle, majd az elfogadás útjára lépve még rengeteg új emberi érzéssel találja magát szemben. Ahogy megismeri Raymondot (gyerekkorában viccesen Rainman), egyre inkább sikerül elfogadnia őt, egyre többször megnevetteti, pedig közben Ray akaratlanul is rámutat életének kisiklott voltára. Mindketten rengeteg újat tanulnak, Ray-é látványosabb (megtanul táncolni, csókot adni stb.), Charlie-é a láthatatlanabb, mert ő saját korlátait legyőzve a szeretet útjára téved.

Szerencsésnek éreztem a helyszínválasztást, mert a Kisfaludy Terem családiasabb légköre jobban bevonja a nézőt a testvérpár drámai élethelyzeteibe, mondhatni az ember a bőrén érzi a drámát. A finn rendező ugyanakkor rendkívül jó érzékkel választotta ki a címszereplőket. Posonyi Takács László átlényegülése autistává hatalmas színészi feladat, Raymondként fantasztikus, igazán szerethető. Charlie karakterének óriási lélektani ívet kell bejárnia, hihetetlen színészi feladat, fizikailag is megterhelő, de Kolnai Kovács Gergely remekül hozza ezt a figurát. Kettősüket a további szereplők játéka kitűnően támogatja. Sem a díszletvilág, sem a jelmezek nem túlzóak. A filmbejátszások és a zenei háttér sem vonja el a figyelmet a drámáról. Pont annyi, amennyinek lennie kell! Mégis meghat, szívbe markol, felemel.

Az Esőember története bejárta a világot, filmként négy Oscar-díjat aratott, és a világ színpadain is mindmáig halmozza a sikereket. Szerencsések vagyunk, hogy a humorral fűszerezett, széles érzelmi skálán mozgó, egymásra találásról és elfogadásról szóló drámát győri tolmácsolásban is átélhetjük. Ahogy Raymond mondaná: Naná, hogy a győri színpadon!

Az előadás teljes színlapja a Győri Nemzeti Színház honlapján tekinthető meg.

SzaSzi
Fotók: O. Jakócs Péter

Fotógaléria: Esőember – bemutató főpróba

O. Jakócs Péter fotói

25 kép