Nyáron két új „Könyvmolyos” verseskötetet is leemeltem a könytárunk polcáról, és az Atticus fedőnéven alkotó kanadai „költő” kötetével végeztem is pár hete. Előrebocsátom, hogy a fantázianevén kívül – ugyebár Titus Pomponius Atticus Cicero levelezőtársa volt ‒, nincs semmi antik kultúrára utaló hatás az író művészetében.

Az anonim kanadai „költő” instagramon költ, voltaképpen képekhez rendel random mondatokat, amelyek hol jobban, hol kevésbé sikeresen igyekeznek velőset / bölcset / érzelmeset mondani. Számomra ez a műfaj nem új, volt szerencsém Az én könyvtáram projekt keretében 2019-ben a Versek másképp mintaprogramot kipróbálni az akkori nyolcadikosokkal. Lényege a kép és írás összehangolása volt, fényképet kellett passzítani egy-egy költőnk verssoraihoz. Elég jó visszhangja volt, néhány diákot (jellemzően lányokat) megragadott ez a fajta művészet, sőt egyikük díjazott is lett a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Ady 100 című pályázatán ilyennel. Ez egy hatásos alkotási mód, amely segíti a kreativitás fejlesztését.

Itt annyiban más a helyzet, hogy Atticus maga írja a szöveget és illeszti saját(?) képeihez. Nézzük a 20. oldalon található „verset”, amely egy csillagszórós fotó mellett áll:

„Szépnek találom,
ahogyan ragyogva mesélsz
mindazokról a dolgokról,
amiket szeretsz.”

Ezt eredetiben is idebiggyesztem, nehogy a fordítót szidja bárki:

„I think it’s beautiful
the way you sparkle
when you talk about
the things you love.”

Jó? Jó. Hatásos egy tini szemével nézve, aki épp átéli az első igazi szerelmet? Hatásos. Még egyfajta zeneisége is van talán angolul, és érezni a mögötte álló gondolatiságot. Tényleg lenyűgöző tud lenni, amikor valaki lelkesedéssel és hevesen mesél valamiről, amit élvez, amit szeret, még akkor is, ha minket az a téma általában véve nem igazán érdekel. De vajon vers-e attól, hogy a mondatot négy részre tagolták enterekkel? Van-e benne a hétköznapi mondatoknál több? Nem igazán. Ez a költészet valójában szemfényvesztés, legalábbis mint költészet, az. Ezek nem versek, hanem gondolatok versszerűséggé tördelve. Némelyik kifejezetten bonmot jelleget ölt:

„Beengedlek téged a szívembe,
de töröld le a lábad, mielőtt belépsz!”

Teljesen jó és ötletes. De nem vers! Nem értéktelen ettől még persze, sőt kifejezetten élveztem az olvasást, mert a témára és az érzelmi vonalra, amin fut, könnyű ráhangolódni. Költészetnek viszont nem nevezném. Emellett felnőtt fejjel Atticus túl leegyszerűsített világképet nyújt, igazi mélység nélkül. Aranyos, cuki, jó lenne, ha ilyen lenne a világ, de ezek az idevetett bölcselkedések nem állnak a valóság talaján, és őszintén szólva érzületre inkább mesterségesen „megcsinált”, mintsem átélt érzéseket adnak vissza. Nekem legalábbis ez volt a benyomásom. Ez az a fajta dekoltázsorientált instagram-profil, amit álnéven vezet valaki teljes arcátalakító facetune-nal. Nem lennék meglepve, ha egyszer kiderülne, hogy ezeket a költeményeket valami algoritmus írta beprogramozott recept alapján. Nézzünk még példát!

„Az új szerelem a legjobb gyógymód
arra, hogy a régi tönkrement.”

Most azon túl, hogy ilyet az ember a sarokban sírdogáló lánynak mond közhelyként 15 évesen – mikor jobb nem jut eszébe ‒, ebben mi a költői? Még csak a megfogalmazás sem irodalmi. Simán elhiszem, hogy ez tetszik valakinek. Célba találhat, ha az embert olyan pillanatban lövi szíven, amikor fogékony erre. Ártalmasnak sem ártalmas – ez is valami! ‒, manapság akár így is lehet abba az irányba hatni, hogy a fiatalokat az irodalom irányába tereljük, de azért ez ettől még cukorral töltött méz, némi juharsziruppal leöntve. Mézesmázos, és gyorsan eltelik tőle az ember.

„A csendes tónál ültél,
s míg néztelek,
én lettem a tó.”

Átérzik a tóparton tölött áhítattal teli perc mélységét, amely a nyugalmat táplálta az író szívébe? Helyes. Pedig ezt a szösszenetet most találtam ki hirtelenjében (a buszon és tömegben), nem Atticus írta. Csupán illusztrálni akartam, hogy ilyeneket bárki ki tud írni! A versgyűjtemény eredetiségnek nyomait sem mutatja.

A kötet szerkezetileg három részre van bontva (Szerelem, Lány, Vadon), aminek jelentőségére nem tudtam rájönni. Valamiféle tematika akart lenni, de olyan nagy differenciákat nem érzékeltem tartalmilag... A Szerelem című fejezetben a szerző talán próbálja megfogni ezt a megfoghatatlan fogalmat, csupa elcsépelt közhellyel: egyik oldalon filozófiai magasságokba emeli a szerelmet (amelyben kedvese az egész világ létezésének célja), majd egy másik „versben”:

„Az én atomjaim vonzódnak a te atomjaidhoz. Ez kémia.”

Most akkor melyik? Metafizikai vagy fizikai? Ez nem kémia, hanem képzavar. De okés, a szerelmet nem lehet megfogni, legalábbis senkinek sem sikerült eddig még. Ne legyünk nagyon rosszmájúak! A Lány fejezet zömében az eposzi jelzőkkel illeti a csodás lánylényt, megspékelve egy-két szúrkával, ami az éppen tört szívű olvasókhoz szól. Patikamérleggel van benne minden, hogy mindenkihez szóljon. A Vadon meg attól vadon, hogy néha benne vannak olyan szavak, mint: vad, vihar, merész, halál, forró... satöbbi. Van itt még némi forradalmi álromantika képzelt barikádokkal, szerelemtől óriássá nagyított lelki törpe és indokolatlan miszticizmus csillagokkal.

A verseskötet kapcsán nem mehetünk el a fényképek mellett szó nélkül, hiszen a kompozíciók szerves részei. Fekete-fehér művészi fotókról van szó, amelyek meglehetősen jók, viszont jobb minőségű papírt érdemelnének. Persze ez verseskötet, és itt teljesen jók így is, hiszen a mondanivalónak kis részét adják. Illusztrációnál többek ugyan, de a „versszerűségek” nélkülük is megállnak. Itt is az az érzésem, hogy Atticus netről leszedett, majd fekete-fehérré átalakított képeket, amikhez nagyjából illeszthető szövegeket hajigált. Minimális munka, maximális haszon. Coelho 2.0.

A kötet kiadása tetszetős, bár csak fűzött, és a borító is szép. Az arany-fehér-fekete színek mindig jók, egyszerű, de nemes választás. A fordítás sallangmentes, de ebben a kötetben amúgy sincsenek cifráznivalók. Ugyanazt tudom mondani, amit már más kötetek esetében is leírtam: ez nem költészet nálam. A költészetben a forma és szabályrendszer egyáltalán nem elhanyagolható tényező! Hangulatfestésben a szerző semmi esetre sem ügyetlen. Hogy jó-e ez a „költészet” vagy sem, az ízlés kérdése – sok szempontból jónak is mondhatom ‒, de bizonyosan nem versekről beszélünk. Mindenkinek bátran ajánlom, csak ne várjon tőle túl sokat, mert a kötet leginkább középiskolás tiniknek való. Arra jó, amire a mi mintaprogramunk is jó volt: „A projekt célja, hogy inspirálja a diákokat a versolvasásra, illetve a kreativitásuk kibontakoztatására. Népszerűsítse a középiskolások körében a versolvasást…”

Ez persze nem kevés. Az instagramos oldalnak 1.6 millió követője van, ami jelzi, hogy valamit nagyon eltalált az alkotó, és képes volt fiatalok tömegét megmozgatni. Talán nálunk sem lesz haszontalan, és ha a kiadvány akár csak száz magyar fiatalt közelebb visz a versekhez, bőven megérte.

Legutóbbi verseskötet kritikám itt olvasható.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.