Az irodalmunk ügye a fiatalok gondviselésében jó kézben lesz

Interjú Vári Fábián Lászlóval

vari-fabian-laszlo

2022-ben Vári Fábián László érdemli ki a XXI. Győri Könyvszalon Alkotói Díját. A Kossuth-díjas, kárpátaljai magyar költő, író, műfordító november 18-án lép a Győri Nemzeti Színház Nagyszínpadára, ennek kapcsán beszélgettünk vele többek között elismerésekről, a visszajelzések fontosságáról, a háború szörnyűségeiről, valamint a fiatal, szárnyaikat bontogató tehetségekről.

Elsőként arra kérném, hogy egy kicsit meséljen nekünk Győrről vagy a hozzánk valamilyen módon kötődő emlékeiről. Hiszen ha jól tudom, akkor többször volt már a város, illetve a rendezvény meghívottja is.

Igen, 2015-ben már részt vettem az őszi rendezvénysorozaton, a könyv ünnepén. Akkor egy verseskötetemet mutatták be, de azon túl is jártam már Győrben. Ha jól emlékszem, 2020-ban, a magyar széppróza napja alkalmából, mégpedig a Magyar Napló című folyóirat csapatával – azt hiszem, a győri közönséggel, a rendezvényeken jelen lévő győri lakosokkal megtaláltuk a közös hangot. Amit én elmondtam, az nem volt éppen ellenükre. És él Győrben egy zenész pár, a Hangraforgó együttes tagjai, akikkel valóban régebb óta ismerjük egymást, és éneklik a verseimet. Ezeken a rendezvényeken időnként ők is megszólalnak, és egy-két verset elénekelnek. Úgyhogy Győrt szeretem, Győr egy nagyon élhető és szeretni való város. Örömmel megyek Győrbe ismét majd novemberben.

Mi pedig örömmel várjuk majd, hiszen a Könyvszalonon lesz egy különleges átadó, egy megnyitóünnepség, ahol ismét találkozhatunk majd önnel. Felsorolni is sok lenne azokat a díjakat, amelyeket a neve mellett találtam, és amelyekkel az elmúlt bő harminc évben kitüntették, sokféleképpen ismerve el a munkáját. Mit jelentenek ezek az elismerések önnek? Kell-e még ennyi sikeres alkotói év után is visszaigazolás a lelkének?

A visszaigazolások mindig jól jönnek. Jó tudomásul venni azt, hogy amit ír az ember, az eljut a közönséghez, és eljut azokhoz is, akik arra hivatottak, hogy díjakat alapítva megjutalmazzák az alkotókat. Mindig is volt mecenatúra, hol állami, hol pedig magán egyesületek vagy csoportok által működtetve. De ez a világ úgy működik, hogy mindig akadnak jó páran, akik nem tudnak elégedettek lenni a dicséretekkel, a jutalmazásokkal, a jutalmazóknak a figyelme pedig nem mindig terjed ki azokra, akik valóban megérdemelnék azt. Így távozott közülünk például Ratkó József, a 20. század egy olyan nagy magyar poétája, aki nem kapott Kossuth-díjat. Kapott sok más egyéb kitüntetést, a legmagasabb állami kitüntetéssel azonban nem méltatták az ő munkásságát, és még tudnék talán többeket is felsorolni. Annyit szeretnék a díjazók figyelmébe ajánlani, hogy mérlegeljenek alaposan, amikor díjat ítélnek oda valakinek, és ismerjék meg jól azt az embert, akit kitüntetnek a figyelmükkel és a megbecsülésükkel.

Ha a visszajelzéseket mondjuk nem díjakra fordítjuk le, hanem visszacsatolásra, véleményformálásra, akkor engem nagyon érdekelne, hogy a szűkebb családjában, környezetében van-e olyan, akinek a szava sokat számít egy-egy új munkával, egy-egy új verssel vagy írással kapcsolatban, akinek kikéri a véleményét?

Én azt mondanám, hogy inkább barátaim vannak ilyenek. A családom tagjai – bár szép, népes a családom – nem igazán érdeklődnek az irodalom iránt; olvasni szeretnek, elolvassák az én könyveimet is, de nem érzik igazán feladatuknak, hogy véleményezzék őket. Ha túl személyesen, túl őszintén beszélek a családtörténetről, akkor például előfordul, hogy a nemtetszésüket nyilvánítják ki. Így inkább a barátaim, a közelebbi és a távolabbi körből származó ismerőseim azok, akik elmondják a véleményüket. A kritika fogadtatása is eléggé kedvező szokott lenni minden ilyen esetben, a barátaim között pedig kimondottan vannak jó néhányan, akik nagyon sokat és nagyon alaposan olvassák a műveimet, és minden lehető alkalommal el is mondják azt, hogy elnyerte a tetszésüket, vagy pedig kevésbé.

Kevésbé? Van ilyen, hogy kevésbé?

Vannak, akik meglelik a kifogásokat, aztán beszélgetés következik, és általában oda szokott eldőlni ez a nem éppen vita, hogy mégiscsak nekem van igazam.

vari-fabian-laszlo

Van egy téma, amiről nagyon jó lenne, ha nem kellene beszélnünk, de sajnos megkerülhetetlen. A minket körülvevő körülmények, a háború és annak hatásai bennünket is elértek, és folyamatosan megrendítenek. Arra motiválnak, hogy valamilyen formában, valahogyan segítsünk valakinek, és azon gondolkoztam, hogy a művészet, az alkotás mennyire tud segíteni ebben az időszakban? Alkotóként kiírja a gondolatokat, a fájdalmakat, vagy éppen fogyasztóként, olvasóként milyen megtapasztalni azt, hogy azok mögött a sorok mögött megértés vagy együttérzés lakozik? Mit gondol, a művészet, az alkotás tud-e segíteni a lelkünkön ebben a nehéz időszakban?

Az nem biztos, hogy tud segíteni, de meg kell próbálni mindenképpen. Én már 2015-ben és 2017-ben írtam legalább három verset, amelyek a háború kérdéseit érintik. Ezekben a versekben általában arról van szó, hogy azok, akik szenvednek, azok, akik áldozatául esnek a háborús villongásoknak, többnyire ártatlan emberek, és nem azért esnek el, mert meggyőződtek abban, hogy a háborúban bármelyik félnek is igaza van. Hanem azért, mert háborúba kellett menniük, nem tagadhatták meg a szolgálatot, és az a rengeteg szenvedés, az a rengeteg vér sokunkat elrettent. Egyetlen vágyunk van csak, hogy minél előbb vége legyen ennek az egész őrületnek. Most májusban a Magyar Naplóban megjelent egy versem, amely a címében Petőfit idézi ugyan, ennek ellenére azonban a háborúról szól. Ha van rá lehetőség, szívesen felolvasnám.

Nagyon szívesen fogadom.

A vers címe: Petőfi Dardzsilingben. Azt előrebocsátanám, hogy amikor Petőfit a segesvári csatatéren figyelmeztették, hogy mentse az életét, mert lehetetlen az, hogy életben maradjon, ha belekeveredik a csatába, hiszen 200 ezer orosz kozák áll szemben Bem maroknyi seregével. Erre Petőfi csak legyintett, és a szemtanúk visszaemlékezése szerint annyit felelt: potomság. Azért bocsátottam ezt előre, mert így kezdődik a vers.

Kétszázezer kozák? Csak potomság,
de két évszázad súlya, légtere,
széljárása formálta az arcom ‒
büszkélkedjen a magyar vele.
Ha szólt a szám, az Úr által beszéltem,
nyelvem deleje tőle támadott,
kiváltképp, ha lány fölé hajolva
csaltam le az égről a szép csillagot.

S amikor az örök márciusnak
riadót vert plebejus szíve,
nemzetemet talpra szólítottam ‒
állva lépjen Isten elibe.
Nekem nem sikerült elé állnom,
s most magához méltó gondja van:
nem tudja, hová rendelte testem,
gólyalelkem ezért hontalan.

Utóbb Észak-Indiában látták.
Mily égi szél vihette oda?
Rémlett tán, hogy nyugszik ott egy Sándor ‒
az írás szerint Kőrösi Csoma.
Erdélyéből ő is elbitangolt,
hogy elméjében feltámadt a nap.
Tibet zord sziklasíkjain landolt,
tudós lett ott s lámaista pap.

Sírkövére ereszkedik lelkem,
a tudat csupa rejtély, látomás.
‒ Csoma Mester, mi vár nemzetünkre,
ha ránk tör a globális áradás?
‒ Én, a magyar bódhiszattva mondom,
hogy Isten még nem döntötte el,
készül-e népünkkel újabb terve,
vagy ránk hullhat a végső ködlepel.

Háború van most a nagyvilágban
‒ talpig titánban millió kozák.
Keserűvé lett a szó a szánkban,
növésükben megálltak a fák.
Ideológiák csapnak össze,
vér hull mégis, becses embervér.
Döntsd el most már, hova állsz, Úristen,
hadd lássuk meg, melyik mennyit ér!

Nagyon nehéz megszólalni egy ilyen vers után, és egy ilyen áthallás után, ha szabad ezt így mondani. És nehéz feltenni azt a kérdést is, ami továbblendítene bennünket, hogy egy ilyen nehéz időben, amikor motiválóak ezek a körülmények, amelyek körülöttünk vannak, és írásra késztetik önt, kell-e vagy illik-e keresni a szépet, meglátni a szépet a világban, és akár ennek az inspirációnak alávetni magunkat? Van-e kiút most ezekből a komor gondolatokból?

A szépség vonatkozásában csak azt tudom mondani, hogy a költészetnek elengedhetetlen része. Ha komor dolgokról ír az ember, azoknak a komor gondolatoknak is szépen, szép formába öntve szabad csak elhangoznia, azért, hogy eltaláljanak a lelkekhez. A szépséget keresni kell ezen kívül is, de nem csak a háború zaklatja az életünket. Annyi más dolog van, amelytől nem lehetünk nyugodtak ‒ a gazdaság, a társadalom különböző problémái mind-mind nyugtalanságra adnak okot. De reménykednünk kell mindig abban, hogy túllendülünk majd mindezeken. Egyszer minden el fog múlni, a háborúnak is vége lesz. A hősök, akik hősöknek érzik majd magukat, azok mesélni fognak az utódoknak, az unokáknak, de ettől egyelőre még messze vagyunk. És a földön járva-kelve az emberek között figyelnünk kell mindenre, ami szép. Én csak ezt tudom mondani, és ezt a szépséget – legalábbis egy poéta számára – visszatükrözni úgy, hogy eljusson másokhoz is. Az élet tele van szépséggel, akár a természetet nézzük, akár csak a környezetünket. A családban, a szűkebb közösségben, a tágabb közösségben, mindenütt megtaláljuk a szépséget. A művészek alkotnak ‒ nemcsak költőkről beszélek itt most, hanem képzőművészekről, festőkről, szobrászokról, színművészekről is, és minden művészeti ágnak az a célja, hogy a szépet közvetítse az ember felé.

vari-fabian-laszlo

Amióta létezik az internet, a közösségi oldalak, egyre könnyebben jutunk tartalomhoz, egyre többen szeretnék az ő művészetüket, az ő szépségüket továbbadni. Mit gondol erről? Könnyebb-e hozzájutnunk a művészi produktumokhoz, vagy esetleg hígul az a tömeg, az a tartalomtömeg, ami felénk árad?

A napokban arról beszélgettünk, hogy ezelőtt 30-40 évvel ha egy könyv megjelent, akkor az sok ezer, esetleg több tízezer példányban jutott el az olvasókhoz, és volt rájuk igény. Most annak a könyvmennyiségnek a tízszerese, vagy még több lát napvilágot. Ennek én abban látom az okát, hogy rengeteg kiadó alakult, jött létre, nagyon sokan vannak, akik írni szeretnének, akik elmondják a gondolataikat, és el is jutnak odáig, hogy az írásaik – akár versek, prózák vagy elbeszélések – meg is jelenjenek. Természetesen a példányszámok mostanában eléggé alacsonyak (magyarországi viszonyokról beszélek), a legjobb könyvek is néhány száz, esetleg egy-két ezres nagyságrendben jelennek csak meg. És mivel nagyon sok a cím, az olvasó csak kapkodja a fejét, és nem tudja, hogy melyiket vegye kézbe. Itt kellene kihangsúlyozni a pedagógusok, az irodalomtanárok szerepét, akiknek utat kellene mutatniuk. Meg kellene tanítani az ifjúságot, hogy válogassanak a kínálatban, vagy pedig ezt a kínálatot kellene valamilyen módon szűkíteni.

Akkor mit tanácsolna így most egy fiatal, szárnyait bontogató alkotónak? Hogyan tűnjön ki itt a nagy „zajban”?

Hála istennek nagyon sok szárnyait bontogató fiatalt ismerek. Csak Kárpátalja viszonylatában és az utóbbi nyolc-tíz esztendőben legalább tízen-tizenketten tűntek fel olyanok, akik valóban tehetségesek. Szerencsére Magyarországon működik egy fiatal tehetségeket gondozó akadémia: az Előretolt Helyőrség Íróakadémián képzést és ösztöndíjakat is kapnak, jó előadókat, jó tanárokat hallgathatnak. Belőlük általában tehetséges fiatalok lesznek, tehetséges írók, emberek. Azok közül, akiket én ismerek, már többen eljutottak eléggé komoly díjakig, kötetük jelent meg – egy biztosan, de sokaknál már a második, harmadik kötet is esedékes –, és ha valóban tehetséggel tudnak szólni az olvasókhoz, akkor méltóak lesznek arra, hogy majd figyeljenek később rájuk is. Hiszen én már nem vagyok fiatal. A kárpátaljai magyar irodalom jövője tekintetében pedig engem bizakodással tölt el az, hogy az utánunk következő fiatalok valóban jó értelemben veszik át a folytatásnak a szálait, és jó irányba fogják továbbvinni a kárpátaljai magyar irodalom ügyét. Neveket is tudnék itt mondani: elsősorban Marcsák Gergelyre gondolok, Shrek Tímeára, Nagy Tamásra, Kopriva Nikolettre, és sorolhatnám még tovább, de ezek az emberek, ezek a fiatalok már valóban bizonyítottak, és én azt hiszem, hogy az irodalmunk ügye az ő gondviselésükben jó kézben lesz.

Biztos vagyok abban, hogy ezeknek a fiataloknak, és azoknak is, akik majd eljönnek november harmadik hétvégéjén a győri beszélgetésre, komoly inspirációt jelent önt meghallgatni és az ön tapasztalatait meghallgatni. Nagyon köszönöm, hogy beszélgettünk, és természetesen már most jó előre gratulálunk a díjhoz!

Bajzát Zsuzsi
Fotó: Óbert Klára (2. kép)

2022.09.07