Dobi-Kiss Veronika 1996-ban szerezte kamaraművész, magánének tanári diplomáját Győrben, 1995-1997 között színházi tapasztalatokat a Győri Nemzeti Színház kórusának tagjaként. 1996-ban 3. helyezést ért el az Ádám Jenő Dalversenyen, ahol olaszországi koncertlehetőséget is kapott különdíjként. 2001-2003 között elvégezte az egyetemi énekművész szakot Szegeden, és operavizsgáján Puccini Angelica nővér című operájából a Hercegnő szerepét énekelte. 2002-ben elnyerte a Wagner Társaság ösztöndíját Bayreuthba. A 2003-as Simándy József énekversenyen három különdíjjal jutalmazták. 2001-2013-ig a győri Richter János Zeneművészeti Szakközépiskolában tanított magánéneket, 2013-tól pedig a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola magánének tanára. Győri évei alatt aktív résztvevője volt az egyházmegye zenei életének, számos koncert és CD felvétel szólistája volt a Győri Bazilikában. 1997-től folyamatosan kapott felkéréseket hazai és külföldi koncertekre. 2013-ban Verdi Stiffeliójában mutatkozott be a Magyar Állami Operaházban. Énekmesterei között szerepel Adorján Ilona, Komlóssy Erzsébet, Laki Krisztina, Németh Judit, Temesi Mária. 2011-ben pedagógiai munkája elismeréseként Artisjus-díjat kapott. Főbb operaszerepei: Mercedes (Bizet: Carmen), Örzse (Kodály: Háry János), Dorothea (Verdi: Stiffelio), Larina (Csajkovszkij: Anyegin), Brigitta (Korngold: A halott város), Lucia mama (Mascagni: Parasztbecsület), Giovanna (Verdi: Rigoletto), Emilia (Verdi: Otello), Fogadósné (Prokofjev: A tüzes angyal), Főnöknő (Puccini: Angelica nővér), Jeanne anya (Poulenc: A Karmeliták), Luca anyja (Varga Judit: Szerelem).

Honnan indult az éneklés iránti elhivatottságod?

Először hegedülni tanultam, az volt az életem álma. De sajnos nem tudtam ezen a hangszeren beteljesíteni a zenei pályámat. Viszont gyerekkoromtól kezdve biztattak az éneklésre, gyakran kaptam szólókat a kórusokban. 17 évesen elmentem az első énektanáromhoz, Baghy Emíliához, hogy készítsen fel a magyar-ének szakos tanári felvételire. Megskáláztatott, majd azt mondta, hogy ő még ilyet nem hallott. Sehol nem volt váltás a hangomban, végig kiegyenlítetten szólt. Ő egyből tanítani kezdett, és felvételiztetett a Zeneakadémiára, de sajnos nem vettek fel.
Így elvégeztem az egri Tanárképző Főiskolát. Közben továbbra is tanultam énekelni, és folytattam a hegedülést is. Zenekarokban játszottam, és többféle kórusban énekeltem. 23 évesen újra elmentem a Zeneakadémiára, újból nem vettek fel, de a Zeneakadémia Győri tagozatára már igen. Nagyon szigorú felvételi volt akkoriban, rengetegen jelentkeztek, rettentő nehéz volt bekerülni. Emlékszem, Varasdy Mimi néni közölte, hogy azt a tremolot, amivel a hangom akkor rendelkezett, nem hiszi, hogy ki lehet javítani valaha is. Később egy igazi énekmester, Adorján Ilonka néni kezei ezt orvosolták.
Ez akkor egy törés volt nekem, de hiszek abban, hogy mindennek megvan a maga ideje. Nem véletlen, hogy olyan kacifántos utat kellett bejárnom a pályám során. Megtapasztaltam, hogy előbb-utóbb úgyis megtalálom, mi is a küldetésem, és az élet eljuttat oda, ahová el kell jutnom. Az én elsődleges hivatásom pedig az, hogy átadjam a megszerzett tudást. Mindig efelé vezérelt a
sors.

Mit jelent számodra a tanítás?

Amikor tanítok, teljesen felszabadulok. Megszűnik minden a hétköznapok világából, megnyílnak az égi csatornák, és mindig csak arra az adott lélek-szellem emberre fókuszálok, aki előttem áll. A füleim MRI készülékként egészen pontosan érzékelik-látják, hogy mit csinál az illető, és mit nem. És jön az inspiráció, hogy milyen személyre szabott skálát, gyakorlatot találjak ki neki, hogy harmonizálhassam a működését. Ez egyénenként változó, sőt, még az adott embernek is különböző fejlődési fázisai vannak. Az első lépés, hogy meg kell tanítani koncentrálni, önmagára figyelni. Ma nagyon sok fiatalban sajnos gyenge ez a képesség, pedig ez a tudatos odafigyelés a feltétele, hogy érezni tudja a saját „hangszerét”, és önállóan meg tudja oldani az elé kerülő művészi feladatokat.
A tanítás közben én is folyamatosan tanulok, és újra meg újra rájövök, hogy még mindig nem tudok eleget. Azt látom, hogy a zene, az éneklés egy olyan csodálatos világ, amire sosem mondhatom azt, hogy már teljesen megismertem, mert minden pillanatban egy új kombináció áll elő. Ahogy én is tanulok, tapasztalok, úgy alakítom a módszereimet.
Ugyanakkor vannak általánosan megfogalmazható szabályszerűségek. Az első, amit el kell sajátítani, az az adott mechanizmusokhoz kapcsolódó érzetrendszer. Az alap a megfelelő légzés, utána fel kell fedezni a rezonanciát, majd utána következik a nagy feladat, hogy ezt a kettőt összekapcsoljuk. Ez az énektanítás egyik legfontosabb elve: nem külön fejleszteni a légzést és nem külön a rezonanciát, a kettő együtt fejlődik. Ezt fogjuk aztán továbbvinni az adott nyelv vokális és mássalhangzó rendszerével.
Úgy gondolom, hogy az éneklést mindenkinek a saját anyanyelvén érdemes elkezdenie, legyen ez finn, olasz, belga, kínai vagy magyar. Ugyanis az a nyelv, amin elkezdtünk beszélni, adja a legjobb vokális formát ahhoz, hogy ráérezhessünk a szükséges érzetekre. Nagy előnye van azoknak a diákjaimnak, akik az anyanyelvükön kezdték el az énektanulást, hiszen az érzelmeinket is a saját anyanyelvünkön tudjuk a legjobban kifejezni.

Az utad Eger után Győrbe vezetett...

Az egri tanárképző elvégzése után a győri Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola magánének szakára jöttem tanulni. Ezzel párhuzamosan pedig külsősként dolgoztam a Győri Nemzeti Színházban. Korcsmáros György, az akkori igazgató és Csengeri Mária zenei vezető is biztatott. De miután 1996-ban lediplomáztam, nekem az volt az első, hogy családanya legyek. Megszültem az első gyermekemet, Bálintot. Még féléves sem volt, amikor Gábor József, a Zeneművészeti Főiskola akkori vezetője felhívott, hogy szeretné, ha általános tárgyakat tanítanék a magánének szakon. Kikerekedtek a szemeim, hiszen én is éppen akkor végeztem a főiskolán, de kihívásnak éreztem, és belevágtam.
Nem engedhettem meg magamnak, hogy bébiszittert fogadjak, úgyhogy a tanítványaim kijártak hozzám, és miközben rotyogott a fazékban az étel, közösen fejtettük meg a zene szépségeit. Évekig emlegették ezeket az élményeket, tapasztalatokat. Volt olyan növendékem, aki nálam tanult meg főzni. Hozzáteszem, ebben az időben nagyon keményen dolgoztam, és nagyon igyekeztem megtalálni az egyensúlyt a művészi munka és a család között.

Mi a kulcsa ennek az egyensúlynak?

Az erő, energia jut eszembe, az a hatalmas belső motiváció, ami akkor van az emberben, amikor a hivatását gyakorolja.

2011-ben a pedagógiai munkád elismeréseként Artisjus-díjat kaptál. Mit tartasz a legfontosabbnak, amit mindenképpen szeretnél átadni a tanítványaidnak?

Az foglalkoztat az elmúlt fél évben, hogyan tudok úgy hatni a diákjaimra, hogy bennük születhessen meg a felismerés. Milyen kérdésekkel, milyen példával, sztorival tudom rávezetni őket? Ez olyan, mint amikor a gyerekünknek mondunk esti mesét, ami tulajdonképpen róla szól, még ha nem is pont úgy hívják a főszereplőt. Így kivetítheti és átélheti a dolgot, és utána magától rájön arra, amit szerettem volna átadni.

Hogyan segítesz nekik megtalálni a saját hangjukat?

Arra kell ráérezni, hogy az adott diák hogyan gondolkodik, milyen az életmódja, képalkotása. Mennyire vizuális típus? Vagy előbb szereti megérteni a dolgokat? Esetleg inkább ösztönösen ráérez, vagy éppen utánozni szeret? Van, akinél ez a képzet segít, van, akinél a másik. Ezért a tanítás egy interaktív folyamat, meg kell ismernem, hogy ő hogyan, miként gondolkodik. A kiindulás az, hogy fejleszteni kell a koncentrációs képességüket és a memóriájukat, mert a legtöbb fiatalnál manapság ezek nagyon fejletlenek. A tanítványaimnak gyakran az is nehézséget okoz, hogy gyenge a belső képi világuk. Ebben óriási szerepe van a sok audiovizuális eszköznek és az internetnek. Egy könyv olvasása közben belül teremted meg a képeket, egy film vagy videó nézése közben viszont kívülről kapod. Úgyhogy azt a képességet felébreszteni, hogy a diák önállóan alkosson a képzeletével valamit, ma nagyon komoly kihívás. Mindez pedig nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az énekléshez szükséges, egymásra épülő érzetrendszert a tanítvány el tudja sajátítani. Utána jön a szorgalom, mert az a másik döntő tényező, hogy ki hogyan és mennyit gyakorol.

Három gyermek édesanyja vagy. Milyen tapasztalatokat hozott számodra a születésük?

Az első, ami megfogalmazódik bennem, hogy az anyaság tükrében jobban megláttam önmagamat. Felszínre kerültek a gyengeségeim és az erősségeim. Tudatosult, hogy mi a hozott örökségem, milyen szülői mintáim vannak. Sokkal tisztábban kezdtem látni, hogy miben kell sokat fejlődnöm, változnom, hogy olyan anyává válhassak, amilyenné szeretnék. Amikor megszületett az első gyermekem, olyan boldogságot éreztem, ami semmivel nem pótolható és nem is leírható. Az a tiszta gyermeki lét, ami felém áradt a kisfiamból, olyan érzelmeket szabadított fel, melyek hatványozottan előhívták bennem a változás igényét. Az anyaság rálátást adott, hogy hol tartok éppen most a lelki és szellemi fejlődésemben. Mi az, amit elveszítettem az évek során, a csalódások, élethelyzetek miatt, és mi az, amit meg tudtam erősíteni a sikerek, küzdelmek és győzelmek révén. A felismerés, kitartó munka és tanulás – ez az, amit kiemelnék mint legfontosabb anyai tapasztalatokat.

Mit tett hozzá mindez a művészi fejlődésedhez?

Szorosan összefügg a két dolog. A gyengeségeink és erősségeink tudatosítása nagyon fontos lépés az éneklésben is. Az anyaság olyan mély rétegeket nyitott meg bennem, amiket más úton nem hiszem, hogy el tudtam volna érni. Egy gyermek világra hozása a teremtés egyik foka. Ez olyan érzéseket indít el a szívben, a lélekben, amelyek nagyon erős hatással vannak a művészi kifejezésre. Sokkal mélyebben tudom átélni, és hitelesebben tudom megtestesíteni azokat a szerepeket, amelyekben anyát, társat kell megformálnom. Számomra ez azért is meghatározó, mert a hangom karakterisztikájánál fogva is az anyaszerepek állnak közel hozzám. Nemcsak a játékban jelenik meg mindez, a hang minősége is finomodik a szüléssel. Rengeteget lágyul, rengeteget puhul a hang – érzelmekkel, színekkel gazdagodik. Kiteljesedettebb elmélyültebb lesz a hangszín és a textúra.
Egyébként nemcsak a szülés, hanem minden jelentős életesemény, akár feldolgozott trauma, megküzdött nehézségek is érési folyamatot indítanak el a lélekben, ami később a hangban is megjelenik, hiszen a hang a lélek tükre. A művészi kifejezésem is sokat változott, mert anyaként olyan felismerésekre tettem szert, melyek gazdagították a világról alkotott képemet és az emberekhez fűződő kapcsolataimat. Ez pedig nagyon erősen befolyásolja a képalkotást és az önkifejezést.

Az éneklés valóban gyógyít?

Minden zenei tevékenység gyógyító hatással van az emberre, hiszen olyan síkok, szférák, dimenziók nyílnak meg – főként az éneklés esetében, a sejteknek olyan rezgése indul meg a rezonancia révén –, amelyek megemelik az ember rezgésszintjét, és kiemelik a hétköznapok szürkeségéből.

Milyen tapasztalataid vannak ezzel kapcsolatban?

Az éneklés szorosan összefügg az idegrendszerrel és a pszichével. Bizonyos frekvenciák kimozgathatnak lelki dolgokat, emlékképeket. Volt olyan tanítványom, aki látszólag minden ok nélkül sírva fakadt skálázás közben. Felszakadt valamilyen múltbeli emlékkép. Vannak hangok, frekvenciák, amelyek lélektani rezgéseket keltenek bennünk. A fejlődés része az is, hogy a „letapadt” emlékképek folyamatosan felszínre törnek, felszabadulnak. Ez azért is szükséges, hogy ne álljanak a haladásunk útjába. Viszont ha valami feljön, akkor azzal utána foglalkozni kell. Addig kell a mélyére ásni, amíg meg nem találjuk a kiindulópontot, és a helyére nem kerül. Ezt a helyreállítást mindenki elsősorban maga tudja igazán elvégezni, de ha nem megy egyedül, fontos mástól segítséget kérni hozzá. Igazán csak rajtunk múlik, hogy megteremtjük-e magunknak azt az időt, amikor egyedül le tudunk ülni és feltenni magunknak a szükséges kérdéseket. Mert mindennek jelentősége van, az idegpályák mindent magukba szívnak.

Ezek szerint önmagunkat is gyógyíthatjuk?

Azt gondolom, hogy a művészet, a zene, az éneklés, ha ezt valaki művészi fokon igyekszik művelni, gyógyít. Mert a gyógyulás is csak magasabb frekvenciákon tud megvalósulni. Ha egy kapcsolati probléma vagy bármi más miatt lejjebb zuhan a hangulatunk és vele együtt a rezgésszintünk, a zene képes feljebb emelni, a sejtek működését is segíteni. Ezt mindennap megtapasztalom a tanítás során. Ahhoz, hogy a művészi kifejezést megvalósíthassuk, meg kell emelni a hangulati szintünket, a lelkiállapotunkat, ez pedig komoly erőkifejtést igényel tőlem is és a tanítványaimtól is. Ezt a kiemelkedési folyamatot segítem az irányításommal, a tanítvány pedig figyeli és követi ezt a vezetést, ami segít neki önmagát magasabb szintre emelni. Irányítja a saját izommozgását, légzését, gondolatait, lelki hozzáállását, gondolkodását, így az óra végére eljutunk egy magasabb rezgésszintre. Amikor egyedül gyakorolok, vagy próbán veszek részt, olyankor önmagamat irányítom. Ez semmihez nem fogható. Teljesen átalakulok, ami egyben egy öngyógyító folyamat is.

Mit élsz át, amikor színpadon énekelsz?

Amikor a színpadon állok, akkor mindez még magasabb szintre kerül, mert ott már nemcsak magamat emelem fel egy magasabb dimenzióba, hanem a teljes művészi átéléssel közvetítővé válok. A testem ilyenkor egy rezgő szerkezet, amin keresztül szabadon játszik a Mindenség. A hallgatóság pedig azt érezheti, hogy ő is felemelkedik, a testében olyan rezgések indulnak meg, amelyek gyógyítják, harmonizálják. A gondolatai és érzései szebbé, jobbá, tisztábbá válhatnak. Mindehhez természetesen szükség van a közönség nyitottságára, befogadóképességére is. Amikor a művész részéről megszületik ez a teljes átadás, a közönség pedig nyitott a befogadásra, az maga a csoda. Ez a teremtés, amitől a művészet örökkévaló és csodálatos.

Szabados Éva
Fotók: Csibi Szilvia (2. kép), Nagy Attila (3. kép), Császi Edit (4. kép), az 1. és 5. kép Dobi-Kiss Veronika tulajdonát képezi

A Művészanyukák cikksorozat korábbi részei:
1. rész: Matuza Adrienn
2. rész: Markó-Valentyik Anna
3. rész: Csiba Júlia
4. rész: Csermák Zsuzska
5. rész: Janisch Éva
6. rész: Szabó T. Anna
7. rész: Vargáné Bella Tünde
8. rész: Géczy Nóra