A Rolling Stone magazin által generációja Joni Mitchellének nevezett Regina Spektor esetében a neve volt az, ami megfogott. Valahol írtak róla, de a cikket el sem olvastam, csak a témául szolgáló, amerikai-orosz dalszerző-énekesnő nevét. Ízlelgettem, mondogattam magamban, és marhára tetszett. Van íze, hangulata, stílusa, dallama, vagyis mindene, gondoltam, és már akkor biztosan tudtam, hogy a zenéjét is szeretni fogom. De még két évnek kellett eltelnie az első találkozásig. Ne kérdezzétek, miért. De tudtam jól, ha itt lesz az ideje, találkozni fogunk.

Az első élmény a Fidelity című dal volt, a negyedik Regina Spektor album, a 2006-os Begin to Hope nyitószáma. Jobb se kellett, azonnal beleszerettem a dalba, a jó nevű énekesnőbe, a teljes lemezbe – beértem a megérzésemet. Elkezdődött egy történet, a kettőnké, ami a mai napig tart, még mindig zajlik, és – talán – sosem ér véget. Amíg kapok, sokat, amit tovább tudok adni, addig biztosan.

Ahogy az egy rendes kapcsolat esetében történni szokott, megismerkedtünk. Miközben a Begin to Hope dalaiban és hangulataiban fürdőztem, élvezkedtem, sírtam és nevettem, megismertem a muzsikus hölgy múltját. A kezdeteket, a gyökereket, a hatásokat, a művészi eszmélést. A szerzői kiadású első két albumot, a 2001-es 11:11-et és a Songs-ot 2002-ből, amelyek után azt gondoltam, ha ezekkel jelen időben találkozom, talán már nem is élnék. Pusztító szerelem lett volna a jutalmam. Az első nagykiadó nagylemez, a Soviet Kitsch meghallgatása után is valami hasonlót gondoltam, s hogy milyen jó is, hogy hallgattam a megérzésemre, mely azt is üzente annak idején: várjam ki a megfelelő pillanatot, hogy aztán a kirobbanó szerelem ereje minél teljesebb legyen. A Fidelity és a Begin to Hope pedig meg is tette a hatását.

Mire Regina múltját feldolgoztam, 2009 lett. Az ekkor érkező, Far címet viselő ötödik Regina Spektor album cseppet haloványabb teljesítménye nem szegte kedvem, s nem is ábrándított ki az énekesnőből. Mert nekem, bármiféle negatív mellékzönge nélkül is, de bejött. Egy szerelem ilyen. Elfogadó. Elnéző. Kikezdhetetlen. A Far engem megerősített.

A 2012-ben megjelent, Regina Spektorhoz képest meglepően hosszú címet (What We Saw from the Cheap Seats) viselő hatodik nagylemezén újra erősebb hangot és zongorajátékot üt meg a dalszerző-énekesnő – már ha valakinek csalódást okozott az előző lemez. Bár hallhatunk az albumon zaklatottabb, homlokráncolós darabot is, most mégis inkább a bölcs szomorkák, a szépséges melankóliák és a bukolikus bájosságok, no meg a játékosság a sorvezető. Sőt, még könnyed popdal is került a lemezre, egy régebbi Spektor-dal, a Ne me quitte pas karneváli hangulatú feldolgozása. Regina hangja pedig talán még sosem volt ennyire egyszerű szépségű, mint most. Végleg levetkőzte magáról a főként az első albumokra jellemző, kissé színpadias, művésznősködős ízt. A szabadon engedett egyszerűség és a letisztultság pedig épp azt az oldalát erősíti fel az énekesnőnek, amit oly annyira szeretek benne, amibe annak idején beleszerettem, s amit megéreztem, amikor először találkoztunk, amikor első ízben megláttam és elolvastam a nevét: a szenvedélyét.

A kritika 2012-ben íródott.

Wágner Gábor
Forrás: langolo.hu