Az ausztrál Cate Shortland Németország-traumája a 2012-es júniusi Sydney-i Nemzetközi Filmfesztiválon került először a közönség szeme elé, hogy onnan induljon világhódító (és talán egy kicsit világmegváltó) útjára: Locarno, Toronto, Rio de Janeiro, Hamburg, London, Valladolid, Thesszaloniki, Stockholm, Santa Fe; például a budapesti Titanic Filmfesztivál Hullámtörők-díját is megkapta. Shortland mozija azért is jelent kihívást, mivel a téma az általános hozzáállás következtében meglehetősen kényes, és nehéz úgy elhatárolódni a mesterséges hangulatkeltéstől, hogy a nézők nagy többsége katartikus élményt elvárva ül be a hasonló témájú filmekre.

Az erőszak és a fenyegetés lehetősége a posztapokaliptikus társadalmi környezetben (mint jelen esetünkben a világháború utáni világban) szinte mindig jelen van, az utólagos megjelenítés objektivitását azonban „a szentimentalizmus és a cenzúra többnyire sakkban tartják” (thelondonfilmreview.com). Éppen ezért nehéz elérni, hogy nagyjából tárgyilagos legyen a német, árvasorsra jutott gyermeki küzdelem bemutatása, hiszen a téma túl sok érzelmi manipulációs lehetőséget rejt magában. A Lore szerencsére nem hajlandó ítélkezni, miközben a családi trauma szemszögéből járja végig a magára maradt lány társadalmi (és nem mellékesen szexuális) öntudatra ébredését.

De miről is szól a film? A második világháború végnapjaiban, ahogyan a szövetségesek a végső csapást mérik a német haderőkre, úgy omlik össze a fiatal Lore (Saskia Rosendahl) és testvérei élete is. A lánynak rá kell döbbennie ugyanis, hogy a világ, amelyben felnőtt, maga volt a hazugság: náci szülei, akiket feltétel nélkül szeret és tisztel, igazából háborús bűnösök. A Fekete-erdő környékét megszálló amerikai hadsereg letartóztatja a szülőket, a 17 éves lány ezért egyik napról a másikra a család vezetőjévé válik, az ő feladata lesz gondoskodni négy fiatalabb testvéréről. A cél: átvágni a felégetett és kifosztott Németországon, hogy 900 kilométert megtéve elérjenek a Hamburg mellett élő nagymamájukhoz. Cate Shortland filmjében a testvérek előtt az utazás során tárul fel a náci propaganda hamissága és a döbbenetes felismerés: az életüket csak úgy folytathatják tovább, ha szembenéznek saját szüleik bűneivel. A Lore forgatókönyve Rachel Seiffert 2001-es regénye, a The Dark Room három, önéletrajzi ihletésű történetén alapul, ahol Shortland Robin Mukherjee társíróval „visszafogott megközelítéssel nyúlt a fizikai és érzelmi romboláson keresztülmenő lány bűntudati, tagadási, döbbeneti és felismerési stációihoz” (variety.com).

A 4 testvér „a csalódás, a terror és a szívfájdalom útját járja be” (rogerebert.com) Adam Arkapaw lírai kompozíciójú operatőri munkájával támogatva, amely az „enyhülés-hidegedés képeinek palettájával tökéletes harmóniában áll Lore zaklatott állapotával” (variety.com). A „nyitott terek klausztrofóbiás érzetet nyújtanak, a közelik viszkető részletességű kellemetlenséget… a kevés párbeszéddel és a még kevesebb cselekvéssel Shortland a fojtogató légkör rejtett veszélyeire épít” (eyeforfilm.co.uk). Saskia Rosendahl Lore szerepében rögtön izgalmas tehetségnek tűnt (fel), nem csoda, hogy azóta további filmekben és sorozatokban foglalkoztatják. Itt meggyőző erővel formálta a tökéletes árja képét az események szülte kétségbeesett, önmagában vívódó személyiséggel. Cate Shortland filmje az elmondottak tükrében roppant tanulságos és megérintő alkotás, kár kihagyni.

Szilvási Krisztián