A Pest-Buda közötti közlekedés szorgalmazását Széchenyi István kezdeményezte. 1820 telén, amikor Bécsbe kellett utaznia édesapja temetésére, a jégzajlás megakadályozta a Dunán való átkelésben. Ennek hatására írta naplójában 1821. január 4-én, hogy „Ma azt mondtam Brudernnak, hogy egyévi jövedelmemet fordítom rá, ha Buda és Pest közt híd épül, s hogy ezért, jóllehet Pesten lakni alkalmasint sohasem fogok, egyetlen krajcár kamatot vagy akár visszafizetést sem fogok követelni.”

A „hídkérdés” ezután vált országos üggyé. 1832-ben Hídegyletet alapítottak Széchenyi vezetésével, amely igyekezett az anyagiakat előteremteni. 1836-ban az országgyűlés XXVI. Törvénycikke elrendelte megépítését, majd megalakult a Lánchíd Részvénytársaság, szintén a „legnagyobb magyar” elnökletével. A bécsi bankok, különösen Sina György bankár jelentősen kivették részüket a részvények megvásárlásában. Az ő hívására érkezett a híres angol építőmérnök és hídtervező, William Tierney Clark a fővárosba. Három tervet mutatott be, ezek közül 1839-ben a Nákó-ház vonalában álló, 380 méter hosszú változatot fogadták el. A tervező szerint a híd „Építése több nehézségbe ütközött, mint bármely építményé a világon”. A híd ügyét több veszély is fenyegette, végül Széchenyi nyomására szerződésben rögzítették a részleteket, amelynek megkötéséről újabb törvény született.

1842. augusztus 24-én végre elérkezett a nagy nap! Öt órára illusztris társaság gyűlt össze Pesten, öt méterrel a Duna szintje alatt a Lánchíd alapkőletételére. Itt volt az ország, a megye és a város összes egyházi és világi vezetője, aki valamit is számított, élükön Habsburg Károly főherceggel, aki unokaöccse, V. Ferdinánd magyar király képviseletében érkezett Bécsből. A Pesti Hírlap tudósítása szerint: „A katonaság díszruhában a híd-bemenettől majdnem a Dorottya-utcának a német színház felé eső végéig két hosszú sorban vala felállítva. Tömérdek nép lepé el az utcákat és az úton lévő házak ablakait és karzatait. Az építőudvarba és zárgátba menni kívánóknak belépti jegy mellett ötödfélig álla szabadon a bemenet. A vendégek meg valának kérve, hogy minden szerencsétlenség és zavar elkerülése végett ne terheltessenek magokat a szabott rendhez pontosan tartani, mit a közönség more patrio meg is tőn, mert a tolás, rúgás, taszigálás a bemenetnél valóban betűszerint irgalmatlan vala és nem egy úri asszonyságot láték feldúlt fejdísszel és össze-vissza tépett öltözettel visszatérni, csak hogy legalább lélegzetét megmenthesse.” Az alapkőletétel ezek szerint kis híján botrányba fulladt. A belépti jeggyel rendelkezők egy része mégiscsak bejutott, majd miközben a „katonai hangászkar” az „Isten tartsd meg népdal melódiáját” (vagyis a Gotterhaltét, a császári himnuszt) játszotta, a mai Vörösmarty térig álló díszruhás katonák kettős sorfala között feltűntek az előkelőségek, és lépcsőn leereszkedtek a zárógát belsejébe.

Az ünnepélyes aktus helyszínéül szolgáló pesti hídfő alapját hatalmas körgát védte a hömpölygő folyamtól, amely három, koncentrikus körben levert cölöpfalból állt (közöttük agyaggal), ezt az ünneplők feje felett öles gerendák támasztottak meg a Duna nyomásával szemben. A híd történetének összefoglalását az ország vezető személyiségei aláírásával, valamint értékes pénzérmékkel együtt egy tokban elhelyezték az alapkő üregébe. James Teasdale főmunkavezető intésére egy gőzgép hajtotta láncon 130 mázsás kőtömb ereszkedett. Habsburg Károly főherceg a kőre „ragaszhányó kanállal a kőre ragaszt vetett”, majd egy fakalapáccsal hármat ütött rá. Ugyanezt tette József nádor, az országbíró, az esztergomi érsek, a főtárnok, Sina György, Széchenyi István, William Thierney Clark és Adam Clark is. Az ünnepi pillanat a „jelenlévők éljen-eivel és az építés körül foglalkozó angolok hurrahh-ival kisértetvén” zajlott le.

Este fél hét után a díszes sokaság szétoszlott, az éjszaka csak Széchenyit találta a hídfőnél, aki az ünneplő pesti fiatalság fáklyás köszöntése elől ide „menekült”. Így azok Kossuth lakásához mentek (éppen Lajos nap volt), őt ünnepelték, aki a jelenkor tudósítása szerint „inditványozá, hogy az ifjúság az állóhidat Széchenyi hídjának nevezze”. Széchenyi pedig naplóbejegyzése szerint éjfél után sompolygott csak haza.

Az 1915 óta az ő nevét viselő híd izgalmas története a későbbiekben is nagyon kalandosan alakult, sok titkot rejt, amit még csak nem is sejtünk, amikor meglátjuk pompás, klasszicista stílusú hídfőit, városképet meghatározó sziluettjét. De 1842. augusztus 24. az ünneplésről szólt. „Letétetett!”

A Széchenyi-lánchíd (a köznyelvben gyakran csak Lánchíd) a Buda és Pest közötti állandó összeköttetést biztosító legrégibb, legismertebb híd a Dunán, a magyar főváros egyik jelképe, egyben az első állandó híd a teljes magyarországi Duna-szakaszon.

SzaSzi

Források: wikipedia, ogyk.hu, mek.oszk.hu, tte.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép, 2. kép, 3. kép.