A hegyek közül kiérve egyre melegebb az idő. Spittal előtt utunk eléri a Dráva vonalát, és jó ideig ez a komótosan ballagó zöld folyó az útitársunk. Partjáról a Júlia-Alpok kéklő kőcsipkés magaslataival szemezhetünk. A túratervező elárulja, hogy vár még ránk némi emelkedő, mégpedig Villach után, mielőtt megérkezünk az első olasz kisvárosba, az egykor bőrpiacáról híres Tarvisióba. A piac várhat! A vasútállomás szomszédságában kialakított bringás pihenőből több túraútvonal kínálkozik. Jó tudni, hogy a síelésen túl nyáron is akad felfedeznivaló az észak-olasz városka körül.

Ilyen a keletre található Slizza-szurdok, szinte eltéveszteni sem lehet az útirányt (1-2 km). A kerékpáros hídnál megcsodáljuk nagy vízesését, majd a jelzést követve a napóleoni háborúk emlékét idéző osztrák gránátos katona monumentális szobrához hajtunk. Itt a kiindulópontja annak a gyalogösvénynek, amely meredeken ereszkedik le a Slizza partjára. Pár éve jártunk már itt, ezért meglep, hogy a korábban türkizzöld folyó most sárfolyamként hömpölyög, nyilván az elmúlt napok esőzései miatt. A flóra bámulatos, épp virágzik a ciklámen. A szurdoktúra a partról felkapaszkodik a sziklaoldalba, ahol kiépített biztonságos ösvény vezet körbe a kiindulópontig. Az egész nem hosszabb másfél kilométernél, ami kellemes egyórás séta és gyönyörködés ebben a titkos kis vadonban.

A Júlia-Alpok legfőbb természeti látnivalói közé tartoznak a Fusine-tavak. Kb. 8 km kitérő után a hegycsúcsok nyújtotta természetes bölcsőben, 900 méter feletti magasságban két tó látványa fogad bennünket háborítatlan környezetben. A zöldes vízben a 2679 méteres Mangart, a Júliai-Alpok egyik legmagasabb csúcsa kopár, alkonyrózsaszín sziklái tükröződnek. Mesebeli! Lehet ezt még fokozni?

Bizony, lehet! A Tarvisiótól néhány kilométerre délre fekvő Monte Lussari 1789 m tengerszint feletti magasságával nem tartozik a Júliai-Alpok legjelentősebb csúcsai közé, mégis kihagyhatatlan látnivaló. Már a felvonóban is elakad a lélegzetünk: 3920 m hosszú pálya, függőlegesen 940 méteres emelkedéssel. Hírnevét főként a 14. században a hegy tetején felhúzott kolostornak köszönheti és a köré épült aprócska, karintiai stílusú falucskának. Hogyan juthatott eszükbe ilyen magasságokba építkezni? A legenda szerint Szűz Mária ihlette, aki egy elveszett bárányait kereső pásztor előtt jelent meg. Az 1360-ban emelt szentélyt sem az időjárás, sem a történelem viharai nem kímélték, de az olasz, osztrák, szlovén hívek évszázadokon át zarándokoltak ide. A most látható templomot egyébként 1924-ben építették.

Ha vallásilag nem tudunk átszellemülni, itt akkor is az ég közelében érezhetjük magunkat, a csúcsról elképesztő körpanoráma nyílik a környező hegyekre. Sokan a Júlia-Alpok „erkélyének” nevezik. A látványtól elfogynak a szavak!

Bátran állítom, hogy az egész út legnagyszerűbb szakasza a Tarvisiótól Resiuttáig tartó táv (kb. 46 km), amely a néhai Tarvisio-Trieszt közötti híresen szép vasútvonal nyomvonalán kanyarog. Bezárása után a síneket felszedték, a pályára aszfaltot terítettek, és sokak örömére megnyitották a Millenniumi kerékpárutat, amely mára nagyon népszerű lett. A viaduktokkal, alagutakkal, állomásépületekkel, őrházakkal és egyéb vasúti „maradványokkal” különleges, hegyvidéki tájon végre könnyed tekeréssel szaporítjuk a kilométereket. Fenn a szédítő hegycsúcsok, alattunk a mélyben zöldellő völgyek és kéklő folyóvizek, képeslapra illő vidék. Arról nem is szólva, hogy milyen nagy élmény viaduktokon, alagutakon (36-ot számoltam!) át „begördülni” például Chiusaforte „állomásra”, amely elidőzésre csábít a vasút fénykorát idéző relikviáival, az állomásépületben kialakított éttermével, az árnyékba hívogató nyugágyaival. Igen, itt már határozottan érződik valami dolce vita!

Hogy ez az életérzés éppen Venzone képében érkezik meg hozzám, arra nem gondoltam, azt inkább a tengerparthoz kapcsoltam volna. Pedig minden adott hozzá: a városka fallal körülvett aprócska, az utcák szűkek, a házak középkori hangulatot, velencei stílust idéznek, a főtér kicsi, telis-tele színes árnyékolókkal, asztalokkal, székekkel, az ott üldögélő olaszok vidámak, hangosan sztorizgatnak, nagyokat nevetnek, a szellő balzsamos, az alkony kéklő, a fagyi házi, ilyen máshol nincs is! Hálás vagyok, hogy a trattoria (egy családi kisvendéglő) teraszáról figyelhetem a nyitott ajtón át egy igazi olasz konyha nyüzsgését, ahogy száll a gőz, tekeredik a spagetti, és a szakácsok fütyörészve, lazán teszik a dolgukat. Levezetésképp egy kis andalgást választunk a márványkockás szűk utcákon a városfalig és a romokig, amely mementója az 1976-os földrengésnek. A katasztrófa csaknem teljesen elpusztította az ezer éves városkát, de az itt élők nem hagyták veszni otthonukat. Újjáépítették a települést, ami annyira jól sikerült, hogy 2017-ben elnyerte az Olaszország legszebb faluja kitüntetést. Talán ez a titka a helyiek nyugalmának, akik jókedvűen a szabadság szobrát is inkább fagyival képzelik el. Venzone! A nevedet bevéstem örökre!

Bordanót a „lepkék városa” névvel említi az útikalauz. Igazán pompás egyedeit a Pillangók Házában (Casa delle Farfalle) csodálhatjuk meg. Három hatalmas üvegházban szabadon repkednek körülöttünk az afrikai dzsungelek, a délkelet-ázsiai és az Amazonas esőerdeinek vidékéről származó szépségek. A trópusi ökoszisztémát utánzó környezetben egészen bizarr rovarokat, hüllőket is felfedezhetünk. A bordanóiak különösen büszkék arra, hogy környékükön a természetben is rengeteg gyönyörű pillangó repked, ezt a házak falfestményein is gyakran megjelenítik.

Gemona után szelídül a táj. A nagy hegyek birodalmát elhagyva a Tagliamento széles folyóvölgye mentén, apró falvak, szőlők, erdők, mezők és farmok között tekerünk. Ez a jó borok, finom sajtok, sonkák, olivák otthona. A dombokra felkapaszkodva még bele kell taposni a pedálba, de aztán már végleg sík vidéken haladunk. Egyre „mediterránabb” a környezet, egy-egy pálmafa is feltűnik. A bringaút Osoppo mellett természetvédelmi területen halad át, ahol mintegy 30 fajta vadon élő orchideafélét azonosítottak. A települést „orchideafaluként” is emlegetik.

Udine (A kép forrása: wikipédia)

Valaha az élénk kereskedelméről híres Udine volt a Velencei Köztársaság második legnagyobb települése. Hovatartozása jól tükröződik építészetén, ezért Udine mindenképpen megér egy sétát. A város központja a Matteotti tér, egykor lovagi tornákat és karneválokat tartottak itt. Nem messze találjuk a Piazza Libertát, ahol a legszebb Velencén kívüli, velencei stílusú, gótikus és reneszánsz paloták sorakoznak. A híres velencei Dózse Palota és a Szent Márk téren található óratorony udinei párja a gyönyörű Városháza és a Loggia di San Giovanni óratornya. A Néprajzi múzeumban izgalmas kiállítás foglalkozik az ajtó és a hozzá kapcsolódó zárak, lakatok, kulcsok, kopogtatók, zsanérok, csavarok sok szimbolikát tartogató témájával, ami sajnos már nem fért bele a programunkba. A Castellóba egy lépcsősoron jutni fel, ahonnan remek kilátás nyílik a környékre. Számos történelmi esemény és legenda kapcsolódik a városhoz. Az egyik személyes kedvencem arról mesél, hogy a várdombot Attila katonái a sisakjukkal hordták össze, innen nézte a hatalmas büszke vezér a felgyújtott Aquilea pusztulását.

Az Alpok-Adria bringaút utolsó szakasza szinte észrevétlenül, de folyamatosan lejt. Hátunk mögött feltűnnek az Alpok távoli vonulatai, miközben gondosan művelt szőlőskertek, spárga- és egyéb ültetvények között, hangulatos városokon keresztül haladunk. Az egyik legérdekesebb a kilenc ágú csillag alaprajzú erődváros, Palmanova. 2017-ben elnyerte az UNESCO Világörökség címét. Főtere a Piazza Grande, egy hatalmas felvonulási terület, ahol az erőd építése során használt korabeli gépek életnagyságú másolatai láthatók.

Aquilea (A kép forrása: wikipédia, flickr)

Szintén a világörökség része Aquilea, bazilikájával az egyik legjelentősebb archeológiai lelőhelye a római kornak. A Krisztus előtti 2. századra az egész Római Birodalom egyik legnagyobb és leggazdagabb városává vált, lett a „második Róma”. Ez egészen addig tartott ez, míg Attila hunjai ki nem fosztották és fel nem égették (452-ben).

Aquileia után már érezni a levegőben a tenger sós illatát, hamarosan a „nagy vizet” is megpillantjuk. Grado szigetére egy a tengeren futó mesterséges gáton át jutunk. A szigetekre épült város tenger felőli oldalán homokos tengerpart, a szárazföld felől pedig vitorláskikötők találhatók. Az utcákat dúsan virágzó leánderek, hangulatos vendéglátóhelyek szegélyezik.

A római kor maradványaival itt is találkozhatunk az óvárosban, de ennek felfedezésére csak másnap kerül sor. Előbb birtokba vesszük a strandot, jöhet a pihenés. Na és a dolce vita? Az is!

Kép, élmények, írás: SzaSzi

A cikksorozat korábbi része:
1. Az osztrák szakasz