Sztálin, tudván, hogy Oroszország elesik, ha a németeknek sikerül a tervük, tanácsadói és bizalmasai segítségével egy újszerű megoldáshoz folyamodik, úgynevezett büntetőosztagot hozva létre, amely olyan elítéltekből áll, akiket maga Sztálin (vagy valamelyik megbízottja) ítélt kényszermunkára a hírhedt Gulag-táborokban. Az elítélteket természetesen mindezek előtt kiképzik, lovat és fegyvereket kapnak, és az a feladatuk, hogy az ellenséges vonalak mögé jussanak, és ott bizonyos feladatokat hajtsanak végre, miközben gyakorlatilag lövedékek és gránátok kereszttüzében küzdenek majd az életben maradásért. A tét számukra ugyanis a szabadság, mert ígéretet kaptak arra, hogy amennyiben túlélik a küldetésüket, eltörlik büntetésüket és szabadok lesznek.

Benya Golden az egyetlen politikai elítélt a kis csapatból, és nem igazán szeretné tudni, hogy a többiek miért kerültek a Gulagra. A társaságban a legkülönfélébb figurák vannak, többnyire kozákok, akik kiválóan megülik a lovat, nem úgy a zsidó származású író, Benya, aki csak nagy nehézségek árán tud megmaradni a nyeregben. Cserébe azonban ő kapja a legjobb lovat, és úgy tűnik, Ezüstharisnya hű társa a küldetés során. A Szásenyka elvesztését követő fájdalom és két év kemény fizikai munka után pillanatnyilag jó ötletnek tűnik a harc által elnyert szabadság gondolata, a férfi valahogy biztos benne, hogy életben marad. A sztyeppén azonban egész más törvények uralkodnak, a büntetőosztag, vagyis a Holtak tagjaként hamar ráeszmél arra, hogy valójában egy öngyilkos küldetés előtt áll, és a Párt sohasem fog érte tenni semmit, hiszen az élete teljesen értéktelen, feláldozható. Ez a tény azonban a másik oldalról nézve a mindent vagy semmit elvét juttatja eszébe, hiszen fogolyként nincs vesztenivalója, de ha a szerencse úgy kedvez és életben marad, az mindenképpen a legnagyobb nyereség lesz. Ő, aki egész eddigi életében az élvezeteknek hódolt, most megtanul küzdeni és szenvedni, a végsőkig kitartani, és már arra is készen áll, hogy fogadja a halált. A sors azonban másfelé irányítja az eseményeket, és Benya a már-már megváltásnak tűnő halál helyett az élet könyörtelenségével találkozik.

Simon Sebag Montefiore rendkívül könnyedén és árnyaltan tárja elénk Sztálingrád ostromának bevezető eseményeit. Ezúttal azonban nem olyan tág időkorlátok között mozog, mint a trilógia első kötete, a Szásenyka esetében (ahol több évtizedet is ugrunk az időben), ugyanis itt az események lefolyása csupán tíz napot ölel fel. A cselekmény fő vezérszálát az orosz sztyeppén lopakodó Halál-osztaggal kapcsolatos történések adják. A szerző a kötetet tíz részre osztotta, amelyek az említett tíz napot ölelik fel, ezen belül azonban a helyszínek váltakoznak, a sebesültektől és rothadó halottaktól hemzsegő doni pusztaság képe és a Kreml védelme alatt élő Szvetlana képe erős kontrasztot alkotnak. Sztálin lánya ugyanis a legnagyobb biztonságot élvezi, ennek ellenére azonban olyasvalakibe szeret bele, akibe nagyon nem kellene. Mindez jelentéktelen, szükségtelen információnak tűnik, mindaddig, amíg az utolsó oldalakon a szerzőtől megszokott módon megérkezik a nem várt (vagy helyesebben várva-várt) fordulat, és minden értelmet nyer.

A Vöröslő ég a Don felett egy több szempontból is értékes mű. Pontos helyzetképet ad a korabeli eseményekről, több valós személyt is felvonultat. Sztálin alakja igazán hiteles, a szerző nem először festi meg a szigorú grúz vezető képét, de mellette felbukkannak még más történelmi személyek is, névvel vagy névtelenül, egy-egy ideológiát vagy népcsoportot képviselve. Mindemellett a regény cselekménye egy kitalált történet, amely lényegében emberi sorsok sokaságát ötvözi egybe, tele szenvedélyekkel, félelmekkel, árulással, bajtársiassággal, reménnyel és csüggedéssel, és természetesen az elmaradhatatlan szerelem legváltozatosabb formáival is. Ez már az irodalmi szempontból történő értékelés része, a megidézett táj szépsége, a harcok drasztikussága, az emberi élet törékenysége, a szeretet és az elmebaj sokfélesége, a lovak iránti tisztelet érzelmes bemutatása mind helyet kapnak ebben a műben. Néha egészen hihetetlennek tűnik, ahogy az embertelen mészárlások közepette szárba szökken a szerelem, vagy az egyik percben még barátként fellépő szereplő egy következő percben hidegvérrel oltja ki szövetségtársa életét. A háborúnak külön törvényei vannak, és ezeknek a létjogosultsága éppen olyan valós, mint a békeidő törvényeié. A szerző jól megragadja mindezt, miközben egyszerűen csak mesél, nem törekedve arra, hogy kimondottan hatásos legyen a történetszövés. Ez a fajta lazaság végigkíséri az egész művet, a trilógia első kötetéhez képest a Vöröslő ég a Don felett letisztultabb, következetesebb, átláthatóbb történelmi utalásokkal és helyzetekkel. Azt is mondhatnám, hogy ez egy szerelmi történet, igazi kalandregény, amely egy történelmileg nagyon terhelt időben zajlik. Ezen a ponton van szerintem a regény egyik legértékesebb jellemzője, hogy a narrátor úgy mesél, hogy miközben rengeteget lehet tanulni belőle, akárcsak a Szásenyka esetében, mégsincs tele adatokkal és merev kifejezésekkel, könnyedén vezeti az olvasót az események és a Don sodrásában.

Mindig szerencsésnek találom azt, ha egy szerző gondolatokat, jegyzetet ír a saját könyvéhez. Ezzel megteremt egy élőbb kapcsolatot az olvasóval, amelyben sokkal érzékletesebben, reálisabban láthatjuk egy mű kialakulásának történetét. Jelen esetben ez a jegyzet egy rövid történelmi áttekintés, de ugyanakkor egy tiszteletadás kifejezése is. A második világháború szövevényes kapcsolatrendszerében mindenki harcolt valamiért. Az érdekek összecsapása furcsa és méltatlan helyzeteket is szült, így az emberség bármilyen kis megnyilvánulása is áldásos volt, bárki részéről is jött. Ez a regény jól megmutatja azt, hogy az embereket nem lehet egyértelműen valamilyennek megbélyegezni, a jó és gonosz fogalma bizonyos esetekben meglehetősen árnyalt képet mutat. Így nézve mindenki hős, aki csak egyetlen gesztussal is fentebb emelkedett a túlélési ösztönén. Meglehet, Montefiore regénye is ezt az üzenetet közvetíti.

György Emőke
Forrás: olvasoterem.com