Fontos, mert a falusi gazdáknak nem volt módjuk és idejük arra, hogy ezeket a mindennapi élethez szükséges edényeket, eszközöket elkészítsék. Ezért inkább pénzért, vagy éppen élelmiszerért cserében jutottak hozzá a különféle méretű fateknőkhöz, szakajtókhoz, fakanalakhoz. Egészen a téeszesítésig jellemző volt az is, hogy a tavasszal a családját szekérre rakó teknővájó megállapodott egy-egy gazdával arról, hogy annak fáit feldolgozza, a készterméket pedig felesben értékesítik majd. A magyarországi fafajták közül leginkább a füzeket, a nyárfát és ritkábban a jegenyét használták, jellemzően puhafákat, amelyeket még nyersen jól lehetett faragni. A munkafolyamat tehát a megállapodással indult (a 60-as évektől a termelőszövetkezetek is kötöttek ilyeneket), aztán a kijelölt fákat általában fűrésszel kidöntötte, méretre vágta a család – ebben a munkában a nagyobb gyerekek is részt vettek. Ezután a fatörzseket ékek segítségével igyekeztek pontosan kettéhasítani.

Munka közben (Balatoni Múzeum CC BY-NC-ND)

Ezután jött a fejsze, amivel a családfő vagy a nagyobb fiúk „kinagyolták” a teknőt, tehát kifaragták nagyjából a formáját. Ezután került elő a teknővájók legfontosabb szerszáma, a „kapocska”, amely egy íves élű, kapa alakú és rövid nyelű eszköz volt. Ezzel mélyítették ki a teknőt, hozták létre annak végső formáját. Az utolsó simításokat a kétnyelű késsel vagy „szíjókéssel” végezték el, ezzel dolgozták simára a felületeket, csiszolópapírt általában nem használtak. Miközben a nagy munka zajlott, a feleségnek a főzésen kívül is akadt dolga. Ő volt az első számú értékesítő és beszerző, aki az elkészült áruval és a „melléktermékekkel” járta a portákat.

Egy kapocska (Thorma János Múzeum CC BY-NC-ND)

Ez utóbbiak közé tartoztak a szakajtók, azaz a kenyér, kalács és fánksütésnél használt kelesztőedények, a fakanalak. Legtöbb esetben élelmiszerért, jellemzően szalonnáért, kenyérért, krumpliért cserélték el ezeket, értéküknek megfelelő mennyiségért. Miközben az erdőszéli sátor vagy ideiglenes kunyhó (földbe ásott, szénával kibélelt, ágakkal, majd földdel befedett hajlék) előtt elkészültek a sózó- vagy dagasztóteknők. (Az előbbieket a disznóvágásokon vetették be, a dagasztóteknőket az általában hetente történő kenyérsütéseken használták.)

Egy szakajtó (Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum PDM)

A teknőkészítéssel jellemzően a román fejedelemségekből, majd a királyi Romániából érkező beás cigányok foglalkoztak. (Ahol, ne felejtsük el, 1855-ig rabszolgaságban éltek.) Erdélybe érkezve aranymosással is megpróbálkoztak, őket hívták akkoriban „aurároknak”. De az év nagyobbik részében inkább teknőket, kanalakat készítettek. Ők voltak a kanalasok, avagy „lingurárok”. A beások tömeges megjelenése az ország déli részén, a Dél-Dunántúlon éppen a történelmi Magyarország utolsó időszakára és a Nagy Háború idejére esik. Mivel többségében román szavakat, kifejezéseket használnak, a népnyelv „oláhcigányoknak” nevezte el őket.

Címlapkép: A mester családjával, hajlékával és termékével (Balatoni Múzeum CC BY-NC-ND)

Pálffy Lajos
Forrás: forumhungaricum.hu

A cikksorozat korábbi részei:
I. rész: Vándorlók, vándorok
II. rész: A vándorkereskedők
III. rész: Szódás, fagylaltos, meszes, dinnyés
IV. rész: Kik is voltak azok a kupecek?
V. rész: A vándorcigányok
VI. rész: Cigányok és a Habsburgok