Az életrajzi filmekkel az a gond, hogy aki nem ismeri a „főszereplőt”, annak nem könnyű eladni a történetét, aki meg igen, az árgus szemekkel figyel minden eltérést az (általa ismert) valóságtól. Amikor egy ilyen filmről írok, soha nem lehetek biztos abban, mi számít spoilerezésnek, hiszen minden fent van a neten, még az is, hogy jártunk a Holdon, Freddie Mercury meghalt és a Titanic elsüllyedt. Elég csak arra visszagondolni, hogy a Spencer, a Seberg, A Gucci-ház vagy a Richard király miatt sem tolonganak a jegypénztáraknál, pedig igazából egyik sem rossz, csak éppen magukban hordozzák az életrajzi (valós történeten alapuló?) filmek sikerének bizonytalanságát. Jonathan Larson neve nem mindenki számára ismerős, akinek viszont igen, az valószínűleg mindent tud róla. Visszajutottam tehát ugyanoda, ahonnan elindultam, és ha azt az információt is megosztom az őt nem ismerőkkel, hogy a musical műfajában alkotott maradandót, egyedül fogok maradni az írásommal.

Pedig nagyon jó, és azon filmek táborát gyarapítja, melyekben a cselekmény jelentős része zenés formában történik, mégpedig a főszereplő szerzeményeit felhasználva. Talán a Rocketman (2019) volt még ilyen mostanában, és ugye ahhoz is kellett egy Taron Egerton. Milyen kár, hogy Rami Malek 2018-ban már eljátszott egy énekes-dalszerzőt, így a következő Oscarra valami más karaktert kellett előhúznia a kalapból az Akadémia tagjainak. A Tick, Tick… Boom! nem jutott el a mozikba, a Netflixen futottam bele, és őszintén bevallom, az éneklős előzetes engem is megijesztett, de aztán egyre többen bátorítottak arra, hogy megnézzem, és most már nyugodtan leírhatom, Top 10 esélyes nálam. Jonathan Larson (Andrew Garfield) íróként és zeneszerzőként is olyan örökséget hagyott hátra, amit kevesen.

Néhány nappal 30. születésnapja előtt azonban még mindig nem tart sehol. Napközben egy New York-i étteremben dolgozik, esténként pedig világmegváltó musicaljét csiszolgatja hosszú-hosszú évek óta, miközben minden példaképe letett már valamit az asztalra eddigre. Kétségbe is van esve rendesen, ami annyira jól megy neki, hogy a legtöbbször csak utólag veszi észre, hogy a rokonok, barátok, ismerősök jönnek-mennek körülötte. Barátnője egy állásajánlaton gondolkodik, ami költözéssel járna, legjobb barátja és zenésztársa a reklámszakmában helyezkedik el, ráadásul az AIDS is elkezdi szedni az áldozatait, de ő ebből szinte alig érzékel valamit, mert… alkot. Larson persze nem vak, nagyon is érdekli, mi zajlik körülötte, csak éppen más dimenzióban. Műveiben erősen foglalkoztatja pl. a multikulti, a függőség vagy a homofóbia.

Karizmatikus figura, de a régi videókat nézegetve azt kell mondanom, Andrew Garfield – aki maga is megtanult énekelni – talán még jobban beszippant. Olyan átéléssel játszik, amiért simán kinéz neki egy Oscar-jelölés. Számomra eddig sem volt titok, hogy a srác nagyon tud, de ez a zenés műfaj tényleg kihozza belőle a maximumot. A Tick, Tick… Boom! a ketyegő órára utal, ahogy telik az idő, és egyszer csak berobban az a bizonyos szikra. A film az alkotásról, az alkotói folyamatról és magáról az alkotó emberről szól, és bár jóval túl a harmincon már nem reménykedem elismerésekben és díjesőben, kreatív dolgokkal foglalkozó emberként még jobban bele tudtam élni magam. Rengeteg film- és könyvötlettel a hátam mögött, évfordulókról, jeles napokról, határidőkről gyakran megfeledkezve pontosan tudom, hogy ez nem egy Pulitzer-díjas kritika, de mégis megírom, mert ezt szeretem csinálni.

A zenés forma nem minden filmnek áll jól, és sokan nem rajonganak érte, de itt nagyon tud működni. A 90-es években sok rossz dolog történt, de sok jó is, nem csoda, hogy aki élt már akkor, annak legtöbbször hiányzik. Garfield egy színpadon mesél magáról, innen tér vissza a valóságba, ahol sokszor másokkal egyetemben dalra fakad, de azt piszok jól csinálja, csinálják. A munka mellett folyamatosan alkot, nem érdekli, hogy mások emiatt csodabogárnak tartják és/vagy megmosolyogják, mert mikor számtalan kudarc után ő és a közönség végre egymásra találnak, az minden lemondást, nélkülözést és kínt megér. A Tick, Tick… Boom! ezt a szenvedélyt közvetíti felénk, és magával ránt, egyszerre inspirál és szórakoztat.

Garfield mindenképpen megérdemli, hogy a fontosabb díjátadókon legalább jelölés szintjén gondoljanak rá. Lin-Manuel Mirandának ugyan ez az első filmrendezése, de nem ma kezdte a szakmát. Dalszerzőként a Vaianáért (2016) – többek között – Oscarra jelölték, színészként pedig a Mary Poppins visszatérben (2018) és a Hamiltonban (2020) nyújtott alakításáért került reflektorfénybe, utóbbit producerként, íróként és zeneszerzőként is jegyzi a Pulitzer-, Tony-, Grammy- és Emmy-díjas művész. A 30 év pedig egyáltalán nincs kőbe vésve, Garfield pl. 29 évesen lett Pókember.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Hujbi
Forrás: hetediksor.hu