A Guns N’ Roses egykori tagja a zenekar szétmenését követően saját bandáját Snakepit néven futtatta, a GNR egyharmadával csinált egy Velvet Revolver nevű közepesen sikeres, de ettől még nagyon király zenekart, majd 2010-ben összeszedett pár havert, és kiadott egy olyan szólólemezt, melyen vendégénekesnek lenni sikk volt. A Slash című albumról aztán megtartotta Myles Kennedy énekest, és elment egy jót turnézni Todd Kerns gitáros-basszusgitáros és Brent Fritz dobos társaságában, és milyen jól tette, mert a szépen lassan zenekarrá kovácsolódó társulat 2012-ben Apocalyptic Love címmel az év rocklemezét tette le az asztalra.

Slash persze nem tud kibújni a bőréből, és nem is akar (mert minek), nem zavarja, hogy 2012-t írunk és a GNR Appetite for Destruction című albuma 1987-ben jelent meg, ő pontosan azt és úgy játssza, mint akkoriban – bluesos alapok, zúzós riffek, iszonyú ízes szólók, amikbe szívét-lelkét belepakolja, tessék csak meghallgatni a nyolcas Anastasia szólóját, és azt mondani rá, hogy tisztes iparosmunka. Ez a csávó valahogy nem tud semmit félig-meddig csinálni, ezért halt bele majdnem a drogozásba is. Ha valamit szeret csinálni, akkor azt tolja orrvérzésig, márpedig zenélni azt nagyon szeret. Az új album pont annyival jobb az előzőnél, mint amennyivel egy összeszokott zenekar jobb teljesítményt tud nyújtani egy vendégzenészekkel felvett anyagon (ami ettől még király lett, még jó).

Az új anyag egyenletesen tökös és húzós, engem az első két szerzemény (Apocalyptic Love, One Last Thrill) mellett az azonnali headbangelésre késztető Bad Rain, a bónuszdal Crazy Life és az Anastasia fogott meg első hallgatásra, de igazi mélypontot vagy töltelékszámot a többi között sem találtam. A rockzene műfaját nem újította meg az album, az egyértelmű GNR-áthallások (a Halo szólóját a Use Your Illusionön már hallottuk) mellett érvényesül azért az Alice in Chains, a Velvet Revolver, a Sixx A.M. és a Rolling Stones hatása is, de mindezt olyan elementáris erővel és olyan döggel kapjuk, hogy nem is foglalkozik vele az ember.

Én általában hülyét kapok a Myles Kennedy hangjához és előadásmódjához hasonló énekesektől, a vinnyogással a világból ki lehet kergetni, de valahogy Slash témáihoz pont úgy passzol a hangja, mint Axlé annak idején, igaz, közel sem olyan érces, nyers a hang, mint a GNR-énekeséé. A többiek teszik szépen a dolgukat, és alájátszanak a mesternek, mert hiába zenekar ez, ettől még ez a lemez a riffekről és a szólókról szól, nem a virtuóz basszusfutamokról vagy dobjátékról, amivel persze semmi baj nincs, mert nem is ezért szeretjük. Mindenkinek ajánlom.

A kritika 2012-ben íródott.

Sixx
Forrás: langolo.hu