A fegyvertár épülete el sem téveszthető a Herrengassén sétálva, hiszen jellegzetes vajszín-sárga homlokzatával, címerekkel díszített kapujával és annak két oldalán álló Mars – Minerva szoborpárjával igencsak feltűnő. A ma múzeumként üzemelő épület kapuján belépve a töméntelen mennyiségű fegyver ellenére sem a kaszás, hanem a kasszás fogadja az érkezőt, a belépő felnőttek számára 10 és fél euró. A belépőjegy megvétele után 1 euró „kaució” mellett (a végén visszaadják) kapunk egy kis műanyag fakkot, ahová bepakolhatjuk a kézitáskákat, majd elindulhatunk az első emeletre, miközben egy kedves leányzó angolul elmagyarázza a szabályokat:
- Nem szabad hozzányúlni semmihez!
- Négy emelet van, mindegyik végén lépcső vezet a következő szinthez.
- Fényképezni szabad, de csak vaku nélkül, a tárgyak védelme érdekében!
Nem betarthatatlanok, bár az ember nagyon szívesen érezné egy-egy fegyver súlyát a kezében. Kivéve persze, ha az egy többmázsás tarack vagy egy 30 kilós szakállas puska...

Enteriőr ágyúval: oldalt puskacsövek, a plafonon lőportartók

Mellvasak szép katonás rendben

Amikor a vendég először toppan be az első emeleten lévő gyűjtemény közé, azért az letaglózó. A fegyvertár 32 ezer eredeti hadtörténelmi relikviát tartalmaz, amelyek rendezett polcokon állnak, illetve végig a termek oldalán függnek olyan rendben, hogy órák alatt könnyen fel lehetne szerelni pár száz gyalogost és néhány tucat lovast a XVII. század közepi eszközökkel. Egyszerre félelmetes és gyönyörű látvány! A magyar vonatkozások sokszor egészen nyilvánvalóak, akkor is, ha az ember nem tudja, hogy a költő és hadvezér Zrínyi Miklós milyen szoros kapcsolatban állt a gráci haditanáccsal és a stájer rendekkel. A fegyvertár sokszor szolgálta ki a török ellen vonuló birodalmi csapatokat, és aligha kétséges, hogy az itteni harceszközök jelentős része megfordult Magyarországon. A fegyverek zömében a XVI-XVII. század hadikultúrájának termékei, amelyek elavultak a XVIII. század elejére, így a fegyvertárat Mária Terézia idején bezáratták, ám szerencsére nem számolták fel, hanem megőrizték történelmi mementóként. A bejáratnál elvehető magyar nyelvű kísérőfüzet szerint ez a legnagyobb fennmaradt történelmi fegyvertár a világon! A prospektus egyébként olyan 7-8 nyelven (közte angol, német, olasz, spanyol, plusz néhány más) került kiadásra, és 12 oldalon mutatja be röviden a gyűjteményt.

Keréklakatos puskák

Kanócos puskák

Pompás kivitelű keréklakatos arkebúzok

Az első emelet a tűzfegyvereké. Tüzérségi esközökből (ágyúkból, mozsarakból) nincsen túl sok, ezeket ugyanis Napóleon hadai elől elmenekítették, majd eladták. A leglátványosabb ezek közül egy 1652-ben Conrad Seiser által öntött mozsárágyú Stájerország címerével, ami emlékeim szerint olyan 25-30 cm átmérőjű bombákat vethetett. Az ágyúk mellesleg zömében kis kaliberű darabok, falkonéták. Akad bőven persze ágyúgolyó kőből, vasból, üreges gránát, ólomgolyó, meg minden, ami a lövegek használatához kellett a lafettától a töltővesszőig.

Sokkal érdekesebbek voltak számomra a „puskák”, hogy ilyen egyszerű szóval foglaljam össze a változatos kaliberű, működésű és méretű „kézi” lőfegyvereket. A XVI. és XVIII. század közötti fejlődésük teljesen hézagmentesen követhető ebben az egy múzeumban. Elvileg van itt XV. századi darab is, de nekem nem szúrt szemet, ellentétben a gyönyörű állapotban lévő keréklakatos pisztolyokkal és arkebúzokkal vagy nehéz kanócos muskétákkal, és a várvédelemhez ideális, kisebb ágyúként működő szakállasokkal. És ez nem vicc (de semmiképpen sem szakállas), tucatjával találni itt ugyanis igazán nehéz szakállas puskákat, amit az Egri csillagokból jól ismerhet mindenki. Személyes kedvencem egy minimum 30 kilós kétcsövű, két lakatszerkezetes monstrum, amelyen azonban csak egy elsütőbillentyű volt. A keréklakatos elsütőszerkezetek évek óta lenyűgöznek, szenzációs lenyomatai az akkori puskaművesek képességeinek. Bár nincs alapja annak, hogy Magyarországon találták volna fel a keréklakatot, tény, hogy korán megjelent nálunk, és a mi múzeumainkban szintén akad belőlük, ha nem is ilyen állapotban és mennyiségben.

A XVI. századi lőfegyverekről – pontosabban a mohácsi csata időszakáról – éppen tavaly jelent meg több ütemben Németh Balázs írása a Hadtörténelmi Közleményekben, akit érdekel, az ott olvashat erről bővebben! Egyszerűen gyönyörű példányok vannak a gráci fegyvertárban, különösen az intarziákkal gazdagon díszített lovassági pisztolyok tetszetősek, markolatuk végén már-már buzogányszerű ellensúllyal. Ezekhez tartozó számtalan, ló oldalára erősíthető, Hulfternek nevezett pisztolytaró is függ a mennyezeten, na meg lőportartó szaruk százai. A múzeumban nehéz kanócos muskétákhoz tartozó támasztékok ugyanúgy megvannak, mint a keréklakatos elsütőszerkezethez tartozó felhúzó kulcsok (úgy működtek, mint egy lendkerék, meg kellett feszíteni őket használat előtt). A puska története itt egészen a XVIII. századi kováslakatos tömegmuskétákig vezet. A XVII. század végén elterjedő bajonettekből is szép számmal akad, a csőbe dugható legelső típusoktól kezdve. Külön érdekességek a mérőeszközök, amelyekkel kiadáskor lemérték a lőport, vagy azok a csigaszerkezetek, amelyek segítették a lőfegyverek kihordását kosarakban az épületből.

A 2-3. emelet a vérteké és sisakoké, a könnyebb huszár félvértektől egészen a híres német vasasokat védő mázas páncélokig. A gyalogosoknak szánt mellvasak számát a polcokon megsaccolni sem merem, ahogy a sisakokét sem. Jól látható, hogy kis túlzással tömegtermelésről beszélhetünk, a változatok száma záros, de azért a teljesen zárt sisaktípusoktól (vértes lovasság) a lövészeknek és pikásoknak szánt morion típusú fejfedőkig (ez utóbbi konkvisztádoros filmekből jól ismert lehet) sokféle akad. A jellegzetes „magyaros” rákfarkas sisakokból sincs hiány. A törökellenes harcok végvári hősei szinte minden ábrázoláson ilyen sisakot viselnek.

Balra vértek zárt sisakkal, majd láncing és sisakok tucatszámra

Rákfarkas sisakok és mellvasak a polcokon

Több mellvason golyó ütötte horpadás látható, amelyet a lövéspróbák okoztak. Mikor ugyanis egy adag páncél beérkezett a fegyvertárba, kipróbálták, hogy adott távolságról megállítja-e a golyót, azaz kiállja-e a minőségi próbát. A meglehetősen sivár, sötét és masszív XVII. századi nehézlovas vértek tömege mellett igencsak szembetűnőek a sokkal könnyebb, légies, sokszor személyre szabott XVI. századi műremekek. Ilyenből nincs sok – elvégre a fegyvertárat e korszak után alapították –, de talán a legszebb darabok az egész gyűjteményben. Ezeknek a teljes vérteknek nem a támadófegyverek megállítása, hanem eltérítése volt az elsődleges feladatuk, barázdált felületük a kardcsapások elvezetését szolgálta, ráadásul a teljes testfelületet beborították a lemezlapok. Ezekkel ellentétben a német „fekete” lovasok vértje nem polírozott acél, hanem a nehéz vas fekete mázzal volt bevonva az egyszerűbb karbantartás miatt. Ezért is olyan „ijesztőek”. A német „fekete” lovasok a magyar harcok állandó résztvevői voltak a XVI-XVII. században, és kifejezetten a lőfegyverrel vívott harcot részesítették előnyben (caracol), így mindegyik két-két keréklakatos pisztollyal indult a csatába a kard mellett.

Komor lovassági vértek, arcot teljesen vagy részben védő sisakokkal

Kedvenc sisakom a bal oldalon látható

Újabb vértcsoport

A páncéloknál a méret az, ami leginkább csodálkozásra készteti az embert. Ugyanis picik. A mai férfiak zöme 14 éves kora után nem férne bele egyikbe sem. Jól jelzi ez, hogy a mai modern ember két számmal nagyobb legalább, mivel itt alig van 160 centinél magasabb humanoidra szabott darab... Persze, ha az ember akár csak első világháborús fotókat tanulmányoz, hamar rájön, hogy a hollywoodi filmekből ránk vicsorgó 190 centiméter magas ,100 kilós izompacsirta a történelemben nem játszott szerepet (vagy legalábbis nagyon ritkán). Kicsi, szívós és edzett emberek voltak őseink.

Mellvas, amely átment a próbán, azaz nem ment át a golyó rajta…

Félvértek a fegyvertárban

Lovassági vértek, különféle sisakokkal

A gyűjtemény talán legszebb, XVI. századi páncéljai, fölöttük a mennyezeten egyszerű sisakok tucatjai

A 3. emelet egy igazi csemegét is „rejt”, egy teljes lópáncélt. A 42 kilogrammot nyomó vért – a lábakat nem számítva – tökéletesen beborította a harci mént, amelynek lovasa annak idején szintén páncélozva lehetett. Az ember könnyen elképzelheti, hogy meglehetősen kevés dolog állított meg egy ilyen nehézlovast.

A teljes lóvértet 1814-ben Karl von Stubenberg gróf ajándékozta a fegyvertárnak

A negyedik emelet elsősorban a szálfegyvereké. A XVI-XVII. századi puskás gyalogság – a szuronyok előtt – védtelen volt a lovasság ellen, így a csaták során zárt alakzatban harcoló szúrófegyverekkel ellátott egységek segítették őket. A spanyol terciók alakzatának közepén elhelyezkedő pikások ezt a funkciót töltötték be, a korabeli metszetek képein nagyon látványosak. Pieter Snayers 1622-es, fleurusi csatáról készült festményén jól láthatók a spanyol terciók hatalmas tömbjei középen pikásokkal, négy sarkán muskétások négyszögeivel. A spanyol gyalogság a korszak legjobbjának számított, ám valójában sokszor olasz és német „nemzetiségű” katonákról volt szó.

Forrás: Wikimedia Commons

Persze ez a gyalogság nemcsak pikákkal volt felszerelve, hanem más szúró-ütő-vágó fegyverekkel is. Ebben a teremben ilyen szálfegyverek is vannak bőven: alabárd, sponton, partizán, különféle nyársak, sőt a helyi paraszti népfelkelők eszköztárából maradt fenn szöges buzogány és cséphadaró is a gyűjteményben. A sima hétköznapi gyalogos persze maximum mellvasat és sisakot kapott védőfelszerelésnek, ilyen egyszerű vaskalap tucatszám van a mennyezetre erősítve Grácban, mint azt az egyik mellékelt fényképen jól látni. A gyalogság harcához tartoztak a spanyol lovasoknak nevezett útakadályok (a szögesdrót elődje), melyekből szintén van kiállítva néhány.

Díszes spontonok és alabárdok

Szálfegyverek a kiállítótérben, cséphadarók, pikák, nyársak

A pikások leküzdéséhez a XVI. század óta úgynevezett kétkezes kardokkal felszerelt egységeket alkalmaztak Európában. E hatalmas kardok a pikák hegyének eltolására és letörésére/vágására lettek kitalálva, és igen jellegzetes eszközök, amiket speciális technikával használtak. Számomra nagyon érdekesek voltak azok a relative kicsi, ám erős és masszív pajzsok, amelyeket a gyalogság a puskagolyók ellen kapott. A Rondartschier-nek nevezett, nevéből is kihámozhatóan kerek pajzsok igencsak nehezek, akár 15 kilósak, és nem igazán ismertek.

A Rondartschier-nek nevezett kicsi pajzsok, mögöttük a pikák ellen kialakított nehéz kétkezes kardok, izgalmas hullámos pengével

A negyedik emelet végén eldugva, jobb oldalon egy magyarok számára igazán fontos kis fegyvercsoport van kiállítva. Azonnal feltűnő a többitől elütő stílusa, hiszen a magyar huszárok XV-XVI. századi jellegzetes tárcsapajzsából függ a falon kettő, illetve alattuk szablyákból egy tucat. Az itteni tárcsapajzsok nem ismeretlenek a magyar szakirodalomban (furcsa is volna, hiszen nem tobzódunk fennmaradt eredeti huszártárcsákban), és a korai példányok közé számíthatók, még meglévő, bár már nem túl látványos lándzsatartó kis fülecskéjükkel. Az 1500-as évek elejére datálható magyar tárcsapajzsok festése is vörös-fehér, jelezve eredetüket.

Huszártárcsák és szablyák

E magyar fegyverekkel nagyjából a fegyvertár bemutatásának végére is értünk. Egyik velem tartó barátom szerint a múzeumnak van egyfajta „egyet láttam, mindet láttam” érzülete, és kétségtelen, hogy az ember nem fogja megnézni egyesével az összes tárgyat, mert tucatjával vannak gyakorlatilag teljesen azonos eszközök (elvégre ez egy fegyvertár). Ennek ellenére a hadtörténelem iránt érdeklődők bizony hosszú órákat is könnyen eltölthetnek itt unatkozás nélkül, mert bámulatos dolog épségben látni ennyi 400-500 éves eredeti fegyvert. A török-magyar harcok korának páratlan emlékei. Mindent egybevetve a Landeszeughaus egy olyan múzeum Grácban, amelyet kár kihagyni, ha már arra vetődik az ember. Ráadásul nincsen „agyonlátogatva”, mikor ott jártunk, talán ha 10-15-en voltak a négy emeleten együtt rajtunk kívül, így bőven van lehetőség rácsodálkozni minden egyes darabra.

A korszak harcászatáról és hadseregeiről a már említett Németh Balázs mellett Kelenik József írásait, illetve a győri levéltár igazgatójának, Bagi Zoltán Péternek a műveit ajánlom még.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.