Amikor először kezembe vettem Rosemary Sullivan írását, a Nyomozás Anne Frank ügyében: Az árulás igaz története címűt, arra gondoltam, hogy minek ez a könyv? Az „x plusz egyedik bőr” lehúzása a Holokauszt-témáról? Hisz a közösségi média „süteményeinek” köszönhetően az az információ is megtalált, hogy az utóbbi hónapokban legalább két új könyv jelent meg az Anne Frank témában. Mégis maradt a kíváncsiság, a látóköröm tágításának lehetősége, ugyanis Anne Frank naplója az iskolai tananyagnak is része, és ezen kívül legalább két aspektust nagyon érdemes kiemelni: egyrészt, hogy gyerek tollából ismerhetjük meg azt az időszakot, másrészt, hogy olyan írás Anne naplója, amely mentes az utólag eltelt idő szűrőjétől, az emlékezés szubjektív, épp ezért torzító voltától.

Aztán az írónő előszava tisztázott bennem sok mindent: a nyomozás ötletgazdája, Thijs Bayens nemcsak Anne családjának elárulási körülményeit akarta vizsgálni, hanem a holland társadalmat is, hiszen szomorú párhuzamot vélt felfedezni a második világháborús évek és napjaink között. A tolerancia országának hitt Hollandiában „lett a legmagasabb a zsidók halálozásának aránya: az ott élő zsidók hetvenhárom százaléka halt meg. Belgiumban a zsidók negyven százalékát ölték meg, Franciaországban huszonöt százalékukat, Dániában hat százalékukat. Még a fasiszta Olaszországban is csak a zsidók nyolc százaléka halt meg.” És ma Hollandiában, a legalizált könnyű drogok és az engedélyezett melegházasságok hazájában ismét a rasszizmus, a félelem, a bizalmatlanság feltámadásának lehetünk tanúi. „Mikor múlik el a másikba vetett hitünk? Kiért állunk ki? És ki az, akiért nem tesszük ezt meg? Anne Frank beárulásának története jó bevezetésül szolgálhatna ehhez a beszélgetéshez.”

A motiváció után a nyomozói csapat, a „Kihűlt Ügy Csapata” keltette fel az érdeklődésemet. Ugyanis nemcsak a megszokott társadalomkutatókból állt össze a csapat (történészekből, levéltárosokból, hadtörténészekből), hanem valódi nyomozók is segítették a munkát: nyugalmazott FBI-ügynök, „döglött aktákra” specializálódott rendőrnyomozó, FBI-profilozó, bűnügyi elemző, írásszakértő. A nyomozók a Prinsengracht utca 263. szám alatti házat bűnügyi helyszínnek tekintették, és aszerint jártak el. A módszer a nyomozásoknál követett volt: lehetett-e a vizsgált illetőnek indítéka, tudása és alkalma az árulásra? A Kihűlt Ügy Csapatát így Thijs Bayens filmkészítő, Pieter van Twisk újságíró és Vince Pankoke nyugdíjas nyomozó vezette. A projekt időtartama az ötlettől a befejezésig több mint öt évet ölelt fel, ebbe beleesett a Covid-19 miatti korlátozások időszaka is, amely nagyban nehezítette az együttműködést. A munkában kétszáz ember vett részt, a nyomozókon és a kutatókon kívül számos önkéntes, szabadúszó és gyakornok is segített. A csapat különböző nyomozási területeket jelölt ki: a „Lakók” projekt keretei között átvizsgálták a titkos hátsó traktus körüli épületeket, a lakásokat és lakóikat; a „Letartóztatások” projekten belül megnézték az 1943-1944 során letartóztatott zsidók anyagát, hogy képet kapjanak arról, ki kivel dolgozott együtt, honnan szerezték az információkat, milyen módszerekkel dolgoztak; a „Tanúvallomások” projekt során átnézték a rajtaütéssel kapcsolatos vallomásokat, hogy megállapíthassák az ellentmondásokat és az egymást megerősítő állításokat. Modern eszközök segítségét is igénybe vették, melyek az eddigi kutatásokban nem álltak még rendelkezésre, remélve, hogy így rejtve maradt összefüggésekre bukkannak: létrehoztak egy saját digitális vizsgálati infrastruktúrát és egy MI-rendszert (mesterséges intelligencia-rendszert). Ez képes volt vizuális percepcióra, beszédfelismerésre, különböző nyelvek közötti fordításra és döntéshozatalra; befogadott szkennelt adatokat, videó- és hangfelvételeket és olyan összefüggéseket mutatott ki emberek, címek, időpontok között, amely típusú rendszerezésre az emberi agy már képtelen lett volna. Természetesen a nyomozás végére eljutottak egy következtetésre, mely teljesíti az indíték-alkalom-tudás hármas axiómáját, és a Bayes-tétel szerint (ez egy matematikai formula, mely bűnügyek valószínűségi mutatóival számol) nyolcvanöt százalékos a valószínűsége.

Így a visszatekintő, retrospektív értelmezés során úgy gondolom, nemcsak Bayens és van Twisk ötlete tűnhetett lehetetlen vállalkozásnak, hanem Rosemary Sullivan dolga is. Feladata egy olyan folyamat könyvbe fogalmazása volt, amely mind fizikailag (sok-sok doboznyi és egy MI-agynyi kiterjedésű anyag), mind műfajilag meghaladja egy könyv kereteit. Nehéz folyamatos szövegbe foglalni egy hatalmas adathalmazt, amely rengeteg nevet, dátumot és eseményt tartalmaz, ráadásul az összefüggéseket is láttatni, értelmezni kell. Ezért tűnik néha zavarosnak, nehezen követhetőnek a könyv: én is jegyzeteltem, lapszéli beírásokat alkalmaztam az olvasásakor. De hangsúlyozom a „tűnik” igét: egy-egy csomóponton tisztázódnak, helyére kerülnek az adatok. A precizitásnak, a dolgok több oldalról való alapos vizsgálatának, a téma aprólékos körbejárásának köszönhetően minden letisztul. Mintha egy nyomozó agyában lennénk, és egy „belső nyomozófilmet” látnánk, koncentrikusan haladva az ügy megoldása felé. Az Utószó és a Függelék így már nem egy átugrandó adathalmaz, hanem egy megerősítő és ismétlő adatsor, mely tartalmazza a neveket, helyszíneket és intézményeket, az irodalomjegyzéket és egy részletes jegyzetapparátust, valamint képeket. Ezért olvasmányossága mellett ez könyv most már megkerülhetetlen tudományos mű is.

Az írónő képes volt megvalósítani Thijs szándékát is: a nyomozást nemcsak mint az árulás tényét és körülményeit vizsgáló folyamatot mutatta be, hanem a holland társadalom mozgását, a motivációkat, az elembertelenedés útját is képes volt megvilágítani. Könyve nemcsak a múltnak szól, a jövőre is érvényes: „Soha nem szabad hagynunk, hogy ez újra megtörténjen.”

Ambrus Adél
Forrás: olvasoterem.com