A hős mágikus útja

Neil Gaiman: A mágia könyvei – képregénykritika

neil-gaiman-a-magia-konyvei

Neil Gaiman népszerű fantasy regényei mellett képregényeiről ismert, például az életmű gerincét adó Sandman univerzumról (hamarosan bemutatásra kerül a belőle készíszett tévésorozat is). A mágia könyvei példának okáért szintén a Sandman világában játszódik, de annak ismerete nélkül is élvezhető, maga az álmok hercege, és nővére, Halál is csak epizodista ebben a négyrészes sorozatban, ami Timothy Hunter angol fiú beavatástörténete.

Igaz, míg Sandman csak épphogy megjelenik néhány, a történetet nem különösebben formáló képkockában, addig Halál, ha nem is kulcsszereplő, de a vége-függöny leeresztője (semmi különösebb spoilert nem ejtettünk ezzel), ami azért mégiscsak másik szint. Persze azt is mondhatnánk, hogy a DC univerzumban zajlik az egész, Timothy negyedik utazásának kísérője megemlíti, hogy Supermannel is összefutott egyszer, és jó srácnak tartja.

Roger Zelazny SFF író bevezetőjében Gaiman képregényét Joseph Campbell Az ezerarcú hős című műve alapján elemzi, összevetve négy fejezetét a hős útjának négy fázisával, aztán persze Gaiman vagy ez alapján dolgozott, vagy csak szerkezeti összecsengésről van szó, mint ahogy miért ne lehetne, hiszen Campbell eredetmítoszokat és beavatási utakat fűzött sajátos rendszerbe, és ilyesmihez más is eljuthat, ha kellően rajta van a témán. Gaiman pedig ügyes zsonglőr, afféle író-mágus, az is akart lenni a gyerekkorban olvasott mesék és kalandregények óta; de még ennél mélyebb gyökér-okokra is visszavezethetjük az állandó kilépési szándékot: az emberi létezés hétköznapi gyötrelméből fakadó visszatérési vágy a rejtett világokba sokaknál eltéphetetlen akarati szál felnőttként is. A technikailag csúcsra járatott és mágikus gyökereitől elvágott, azaz varázstalanított világ nem mindenki számára vonzó és élhető terepéről sokan elvágyunk. Közben persze ügyelve a felnőttség látszatára: mintha mindez csak amolyan hobbiféleség lenne, gyűjtögetés, fantasy-ízlés, hétköznapi geekség, szabadidő tevékenység.

Mielőtt továbbmennénk, tisztázzuk, mi is az a beavatás. A kifejezés egyszerűen annyit tesz, hogy akit beavatnak, az tanújává válik egy másik, magasabb létezésnek, így annak bizonysága attól kezdve számára egyértelművé lesz. Persze ehhez a betekintéshez vezető út nagyon nem egyszerű, sok éves/évtizedes felkészítés, tisztulás, különböző szellemi praxisok, koncentrációs és meditációs gyakorlatokkal teletűzdelt időszakok előzik meg, amíg a tanítványt a beavatómesterek alkalmasnak látják a tudás terhének elbírására, és hozzásegíthetik az élményhez. Aminek ráadásul sohasem lehetett alapja puszta kíváncsiság, rátarti kalandvágy, gőgös kivagyiság, és ha volt is ilyesmi az elején az adeptusban, az odavezető úton ezeknek ki kell oltódnia, hogy átadja helyét egy újfajta alázatnak a magasabb tudások és világok felé, és ha nem, akkor a tanítvány sosem juthat el a beavatás kapujába. Az ilyesmivel nyilván Gaiman is tisztában van, mert bár főhősét nem kárhoztatja effélékre, azaz olvasóját nem untatja végtelen felkészülési periódusok hosszadalmas leírásával, egyszerűen bedob mindnyájunkat a mély vízbe. A lelki és szándékbeli lesallangozások persze így sem spórolódnak meg, a veszélyes próbák az események során esnek meg Timothy-val, aki bár nem feltétlenül ért meg mindent megtörténtük közben, mégis eszes és főleg beleérző tanítványnak bizonyul.

Az utcán gördeszkázó Timothy életében megjelenik négy fura figura, a Ballonkabátos Brigád, köztük a más képregénysorozatokból már jól ismert John Constantinnal, hogy ha a fiú vállalja, akkor bevezetik a mágikus világok valóságába. Nyilván valamit, valamiféle alkalmasságot meglátnak benne, hogy ki fogja bírni ezt a halálos veszélyeket és kismillió elbukási lehetőséget rejtő utazást, amelynek során mindegyik vezető vállal egy-egy szekvenciát, és Timothy-t elkalauzolják a küszöbön túlra, a múlt, a jelen és jövő lehetséges változataiba. De nem is az idősíkok a lényeg, hanem a valóság és a fantázia összeéréseinek részletezése, annak a tanácstalanságnak a felülírása, ami fentebb került szóba: egy újfajta én-megerősítés, hogy ami már gyerekként sem volt (maradéktalanul) elérhető, az felnőttként se vesszen el teljesen, mert a legtöbb ember ezt a mágikus világot igyekszik elfeledni és feláldozni a nem egészen jól értelmezett felnőtté válás oltárán. Timothy/Gaiman számára esély mutatkozik a négy vezető segítségével erre az új megerősítésre, és tán sosem volt még ennyire világos, mint ebben a tömör műben, hogy Gaiman képtelen bárhová is megérkezni és ott elidőzni, az ő világa a folyton úton levés, a minduntalan továbbűzetés, a lázas keresés. Igaz, így is rengeteg tapasztalat gyűjthető, a legkülönbözőbb világokba tekinthetünk be, de sehol sincs maradás, mintha túl komolyan is vette volna a klasszikus szellemi tanítást: „átmenni a hídon, de nem állni meg rajta”. Ez a „világban élni, de nem a világból” bonmot másik olvasata, vagyis a létező legnehezebb, de talán a legüdvözítőbb megoldóképlet a megvilágosodáshoz: a folyamatos jelenponttal lenni mozgásban.

Hogy Timothy egy bátor és érdeklődő suhanc, de valójában még gyermek, az jól mutatja Gaiman nyugtalanságát, a beavató iskolákban ugyanis veretes szabály volt a türelmes kivárás, senkit nem volt szabad túl korán, felkészítés nélkül elvezetni a másik világ kapujához, mert az kihathat nem csak magára a tanítványra, de minden világok szövetére is. És egyébként ez is történik, majdnem katasztrófába torkollik az egész kísérlet, és bár Timothy kibírja a legcsúszkálóbb és legkövethetetlenebb világok érintését (valamint különböző mágusokkal és varázslókkal való találkozásokat) is, részesül Az ember tragédiája-féle Ádám-élményből: tanúja lesz a világ kiürülésének, egy másfajta falanszetrnek ugyan, mint Madách művében, de a lényeg ugyanaz, vagyis meg kell birkózzon a látás és tudás emberfeletti terheivel. Ebből a szempontból A mágia könyveivel jutott talán legmesszebb Gaiman a világok közti réseken való átkukucskálás vágyát/kényszerét illetően, amit, hangsúlyozom, messzemenőkig megértek. Adott hozzá tehetsége és műveltsége, hogy amit csak lehet, egybefolyasson, és megpróbáljon valamiféle sajátos szintézisbe hozni, de beleszőtte félelmeit is, mintha ő maga is megijedt volna a lehetőségek és a feladat súlyától, és nem lenne bizonyos benne, hogy a puszta mesélő és szemlélődő álláspont megvédi a veszélyektől, hiszen énjének darabkáit belerejtette a kalandokba űzött Timothy lényébe.

Rajzolóból négy is képbe került a hatalmas feladat megoldásához: John Bolton, Scott Hampton, Charles Vess és Paul Johnson egy-egy fejezetet vállaltak be, és ami a legérdekesebb, hogy a különbözőségek nem szembetűnőbbek a hasonlóságoknál, azaz meglepően egységes vizuális világ született a teljes minisorozathoz, mintha tényleg csak annyi lenne a különbség, amit a létsíkok alakítanak a rajtuk átutazó figurákon. Ezért néha képkockákon belül is egyszerre jelennek meg kontúrosabb és elmosódottabb ábrázolások, jól kivehető és aprólékosabb tanulmányozást igénylő részletek. Mivel a történet és a hangulatok erősen ragadnák magukkal az embert, érdemes szántszándékkal lassítani, megéri az alaposabb szemlélődés. (Érdekesség még, hogy Tim Hunter főhős sztoriját aztán más írókkal a DC folytatta a Vertigo címke alatt, ráerősítve a fiú szüleinek és beavatóinak, aztán egyéb társainak történeteire, majd felnövésének eseményeire is.)

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu

2022.08.04