Inkább úgy tekintettem erre is, mint afféle kis csemegére két főfogás között. Mert azért ne legyenek kétségeink, bár Jo Nesbø ezen a téren is megállja a helyét, mégiscsak a regény az ő igazi terepe. A Patkánysziget és más történetek című kötet öt írást tartalmaz, kettővel kevesebbet, mint a korábbi, terjedelmét tekintve viszont mintegy száz oldallal meghaladja azt. A szerkesztési elv hasonló, a címadó írás a leghosszabb, a maga közel százötven oldalas terjedelmével kisregény méretű, a fennmaradó négy novella hossza pedig huszonöt és száz oldal között változik. Amiben ez a kötet jelentősen különbözik az előzőtől, hogy a novelláknak nincs egyetlen jól meghatározott közös témája. A regény fülszövegét véve alapul a közös pont a harc lehetne: a novellák központi szereplői mindannyian küzdenek önmagukért (vagy egy ideálért, elvért, vagy a szerelemért, vagy pusztán a túlélésükért), és „ahol vannak túlélők, ott mindig vannak áldozatok is…” – ez utóbbi azonban bűnügyi témájú írások esetében szinte banalitásként tételezhető.

Lehet, hogy a novellák nagyobb terjedelméből adódik, de az is lehet, hogy az első kötet tanulságait levonva Nesbø tudatosabban figyelt a részletekre, mindenesetre számomra ennek a kötetnek az írásai kiforrottabbnak tűnnek, mind témájukat, mind a karaktereket tekintve. Nyilván a rövidpróza szabta korlátok meghatározzák a szerző mozgásterét, így a különféle egyéb írói fogások (hangulatteremtés, párbeszédek, egy-egy ütősebb jelenet vagy frappáns végkifejlet) jelentősége felértékelődik. Jo Nesbø azonban ezek mellett nyújt egy másfajta pluszt is olvasóinak azzal, hogy az eddigi regényeire jellemző, a környezetet és cselekményt tekintve teljesen a hétköznapi valóságba illeszkedő, realisztikus ábrázolásmód helyett a kötet több írásában is a szórakoztató irodalom más műfajainak területére kalandozik.

A kötet címadó írásában, A Patkánysziget címűben egy posztapokaliptikus világba kalauzol, amelyről akár azt is mondhatnánk, hogy a könyv születését megelőző egy-két év legmeghatározóbb globális eseményének, a világméretű járványnak egyfajta továbbgondolásából született. Anélkül, hogy a dolog orvostudományi vetületeivel foglalkozna, a történet egy vírus okozta járvány utáni Amerikában játszódik, ahol gyakorlatilag szétesett a társadalmi rend: összeomlott a gazdaság, bedőltek a politikai és társadalmi intézmények, az élelmiszerhiány miatt egymásnak ugrottak a különböző társadalmi osztályok, és csak a leggazdagabbaknak adódik a lehetőség, hogy védhető birtokokra húzódjanak vissza, vagy – amint a történet főszereplője, a korábban jogászként dolgozó Will Adams is teszi családjával, a főnökével kötött alkunak köszönhetően – egy négy évre elegendő élelemmel, gyógyszerrel és minden egyébbel felszerelt, 3500 férőhelyes repülőgép-hordozóra menekülve várják ki a káosz végét. Bár a történet gerince közvetlenül a menekülést megelőző percekben játszódik, amikor Will és családja egy felhőkarcoló tetején várja az értük jövő helikoptert, a fő konfliktus igazából egy olyan közelmúltbeli bűncselekmény körül forog, ami az adott helyzet zűrzavaros körülményei között egyáltalán nem számít rendkívülinek, viszont a férfi számára személyes érintettsége miatt rendkívül fontos. Egy belső vívódásnak vagyunk tanúi, amely során az apai bosszúvágy által vezérelt – az adott helyzetben talán legkézenfekvőbbnek tűnő – önbíráskodás és a jogászi énjéből fakadó, az állam intézményei iránti maximális bizalomból táplálkozó igazságérzet csap össze, miközben a végső cél mégiscsak az, hogy családját a legnagyobb biztonságban tudja. Az ösztön és az elvek harcának végkimenetele pedig elég leegyszerűsítő: néha nem elég levágni a száraz ágat, az igazi tisztuláshoz szükség lehet arra, hogy gyökerestől megszabaduljunk a probléma forrásától. Terjedelméből adódóan a novella vagy kisregény szerkezeti és történetvezetési szempontból is túlmutat a rövidpróza keretein, fejezetszerű egységekre tagolt, és két – egyes szám első személyben elbeszélt – egymást váltó cselekményszálból épül fel: az egyikben Will Adams, a másikban egy Chaos nevű utcai bandához csatlakozó lány, Yvonne a narráror. Akárcsak Nesbø korábbi novelláskötetében, ebben is ez a történet az, ami talán legjobban meghatározza a kötet arculatát.

A kötet sorrendben második és harmadik elbeszélése abban az értelemben szintén hasonlít a címadó történetre, hogy Nesbø ezekben is merészebben lép ki a korábbi munkásságát meghatározó műfaji keretek közül. Nem kell különösebben nagy dolgokra gondolni, mindössze egy-egy enyhébb sci-fis beütésről van szó. Az adatmegsemmisítő című írásban ezt tulajdonképpen két orvostudományi találmány (egy az öregedést megállítani képes gyógyszer, valamint az emlékek törlésére – és visszaállítására – alkalmas gép) testesíti meg, amelyek inkább eszköznek tekinthetők a történet cselekménye szempontjából, hiszen annak fő gondolata inkább egy tudományetikai dilemma köré összpontosul, némi járulékos emberáldozattal megfejelve – csak hogy a Nesbø által művelt műfaj szempontjából is a helyén legyenek a dolgok. A kabócák című novellában a multiverzum elmélete kap hangsúlyosabb szerepet. Ez az írás egyébként két huszonéves férfi közötti szerelmi rivalizálásról szól, akik barátként közösen utaznak el egy spanyolországi kiruccanásra, és szeretnek bele ugyanabba a lányba – ami a bonyodalmakat is okozza. Számomra a többnyire Baszkföldön játszódó történet volt a kötet leghangulatosabb novellája.

A kötet záró elbeszélése a Sötét huszár címet viseli, és szintén egyfajta posztapokaliptikus, a harmadik világháborút követő világban játszódik, de ettől a kontextustól eltekintve ez az írás az egyike azoknak, amelyek inkább a hagyományos bűnügyi történetek keretei között mozognak. A történet főhőse a világ feletti uralmat gyakorló tizenhat üzleti kartell egyikének bérgyilkosaként tevékenykedik Európa új gazdasági központjának számító Milánóban. A szakma egyik legjobbjaként nevet szerző, a magánéletében – többnyire már csak fedőtevékenység jelleggel – pszichológusként is dolgozó férfinak a kartellek szolgálatában álló bérgyilkosok leghíresebbje, Gio „il Calabrese” Grecó állít csapdát. Két bérgyilkos életre-halálra szóló sakkjátszmája a történet, amelyben a győzelemhez áldozatokra is szükség van, és amelynek a frappáns végkifejlete arra is bizonyíték, hogy nem árt, ha a fő foglalkozása mellett az ember néha egyébhez is ért. Az egyetlen, semmiféle sci-fi beütést nem tartalmazó novella a Szérum című, amely egy milliomos apa és a léhűtő fia közötti kapcsolat egy sötétebb mozzanatát villantja fel, szintén egy frappánsabb – bár nem feltétlenül meglepetésszerű – végkifejlettel.

Olvasóként nehéz eldönteni, hogy a norvég sikerszerző két 2021-ben írt novelláskötete egyetlen projekt részeként látott napvilágot, vagy a második esetleg az első sikerén való felbuzdulás eredményeként született, mindenesetre utóbbiról határozottan azt gondolom, hogy jobban sikerült, mint az előző. Azon a(z elsősorban érdekességként elkönyvelhető) tényen túlmenően, hogy Nesbø a műfaji határokat feszegetve kilépett a skandináv krimik nyomasztó, noiros, társadalomkritikai elemekkel átszőtt világából erre a tőle kissé szokatlan terepre, szerintem a novellák az olvasmányélményt tekintve is teljesen rendben vannak. Ennek ellenére hazudnék, ha azt mondanám, hogy a közeljövőben nem olvasnék szívesebben inkább valami igazán „Nesbøset” – ennek a kívánságomnak leghamarabb valószínűleg a már készülőfélben levő új Harry Hole-regény tesz majd eleget. A szerző novellásköteteit olvasva ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy ezek a rövidprózai műfajban tett kísérletek, illetve a Harry Hole-sorozattól független regényei mind egy-egy fontos alapkövét jelentik a Nesbø-életmű azon szakaszának, ami számtalan hibája ellenére is igencsak szerethető, problémás nyomozó utáni időszakról szól majd.

Márton János
Forrás: olvasoterem.com