Ahogy Orwell 1984-e a komor, szürke és reménytelen elnyomás koncentrátuma, úgy Huxley remekműve a negédes, élvezetekkel embertelenné deformált társadalomé. Ha Orwell a XX., akkor Huxley a XXI. század megéneklője. A maga nemében mindegyik egyformán zseniális, de talán Huxley ma még aktuálisabb, hiába írta egyébként régebben a regényét. Maga is sokszor összeveti művét az 1984-gyel, mivel e két kötet édestestvérek. Az 1932-ben megjelent (1931-ben írt) Szép új világot Huxley 1958-ban boncasztalra tette, és Visszatérés a szép új világba címen egy számvetést írt róla, összehasonlítva, mi valósult meg ebből az édes méreg disztópiából 27 év alatt. Az angol író joggal lehetett büszke, úgy vélte, sok dolgot telibetrafált, de azt hiszem, ha ma élne, még büszkébb lenne. És sokkal-sokkal rémültebb...

Huxley tizenkét fejezetbe szedve elemzi az emberiség 1958-as múltbeli jelenét, elképzelt jövőjét és fő problémáit. Az első kettő fejezet a túlnépesedésé, illetve a lakosság nagyobb mennyiségi növekedéséből fakadó minőségesésé. Huxley a túlnépesedést a demokrácia egyik alapvető problémájának tartja, s lássuk be: egy ember szava demokráciában annál kisebb a közügyekben, minél nagyobb lélekszámú az a társadalom. Egy 10 fős társaságban a voksod értéke 10%, egy 100 fős faluban 1%, míg a 10 milliós közösségben 0.00001%. Ez egy valós probléma, bár talán nem olyan súlyos, amennyiben egy közösség megfelelően működik és nem porlad szét egyénekre. Van aztán olyan felvetése Huxley-nak, amit ma ki sem lehetne mondani nyilvánosan, anélkül, hogy ne írná ki magát az ember a civilizációból. Felveti ugyanis, hogy vajon biológiai szempontból mennyire bölcs dolog az elesettek, betegek életben tartása társadalmi eszközökkel. Nekünk egy ilyen kérdés feltevése is abszurdum, de az 1920-es években szocializálódó európai emberek számára nem volt még ilyen tabu, sőt ez volt a szociáldarwinizmus fénykora. Rögzítsük: ez a már-már eugenikába hajló kérdésfelvetés nem jelenti, hogy írónk az irgalom és társadalmi szolidaritás felszámolására voksolna, csak éppen jelzi, hogy talán valami középutat kellene találni, hiszen az ember – mint biológiai faj – számára célszerű lenne, ha a természetes kiválasztódás továbbra is érvényesülne. Összegezve az első két fejezetet: Huxley nem teljesített túl jól, hiszen egyelőre semmi nem utal arra, hogy a túlnépesedés az ember átlagos fizikumának zuhanásához vezetne az élelemhiány miatt, a szellemi képességek mérése és összevetése pedig kérdéses eredményeket mutatott tudományos szempontból. De hát a történelemnek nincs vége (Fukuyama tévedett), még akár igaza is lehet Huxley-nak hosszú távon…

A következő (III.) fejezet a társadalom túlszervezettségének veszélyét elemzi. Elmondja, hogy a modern élet vívmányaira joggal vagyunk büszkék, de mindennek ára van. Ezt mondjuk nem ártana mindig észben tartanunk, mert axióma! A hatalom koncentrálódik, egyre több dologtól függünk technikai értelemben is, s közben mentális egészségünk hanyatlik. Nehéz vitatni ezeket a megállapításokat, és a helyzet 1958 óta rosszabbodott. Az emberek egyre inkább egyformák lesznek, márpedig az egyformaság és a szabadság nem összeegyeztethető fogalmak. Huxley-t idézve: az emberek „csüggnek az ’egyéniség illúzióján’, pedig valójában már nagymértékben elvesztették egyéni jellegüket”. Írta ezt 1958-ban!!! Azt hiszem, ma a jó öreg Huxley sikongatna, ha körbenézne a sétálóutcán, vagy regisztrálna instagramon. Az egyformaság túlságosan megkönnyíti az önkény eljövetelét. A rend utáni vágyat tehát egészséges összhangba kell hozni a sokféleség iránti biológiai törekvéssel. A szabadsághoz elengedhetetlen a szervezettség, ugyanakkor a túlzott szabályozás lehetetlenné teszi az értékes és értelmes közösségi életet. Különösen figyelemreméltó, ahogy Huxley leírja – egy korabeli tudományos mű alapján –, miként szabványosítja az embert a társadalmi etika, amelyet a szociológia emel piedesztálra. Mintha csak a politikai korrektség egy korai leírását olvasnánk, ahol azt hiszik egyes világmegváltók, hogy a diploma és a kötelező érzékenyítés jellemeket, jobb embereket hoz majd létre. Holott a magasabb iskolai végzettség nem garantál nagyobb bölcsességet, sem erényességet.

A IV-VII. fejezetek a propaganda különböző aspektusait elemzik, és bizony ezek az oldalak a mai napig megállják a helyüket. Van itt szó a diktatúrák nyílt propagandájától az eladás „művészetéig” mindenről. Végül is mindegyik célja az, hogy egy dologról valami olyasmit kezelj készpénzként, amely következtetésre nem te jutottál, hanem valaki más. Huxley megkülönbözteti a jó és a rossz propagandát, bár az önérdeket követő – meggyőző – propaganda nagyon nehezen határolható el a már káros propagandától. A szerző finoman magyarázza el, hogy mi az a szükséges információ, ami a szabadsághoz és a helyes, etikus döntéseinkhez elengedhetetlen. Elismeri azonban, hogy döntéseink többségéhez egyszerűen képtelenség beszerezni a szükséges információkat, így legtöbbször a problémamegoldásunk heurisztikus jellegű és szükségszerűen leegyszerűsítő. A sajtó kétélű fegyver, s mivel egy egyre szűkebb elit kezébe kerül a tömegkommunikáció, egyre kevésbé lesz változatos a tartalma, a befolyásolás eszközévé silányul. Huxley persze nem láthatta előre, hogy olyan új eszközeink is lehetnek (pl.: internet), amelyek hátráltatják ezt a centralizációt, de érezzük, hogy ez a folyamat a világhálón is zajlik, s a cenzúra különböző címeken és mértékben, de minden ideológiában jelen van, mert a hatalom – bármilyen színű is legyen – igényli azt. Ez egy természetes folyamat, hiszen a hatalom jellegéből fakad. Aki birtokol egy napilapot, a saját világnézetét igyekszik közvetíteni általa. Kivédhetetlen, el kell fogadni a létét, de korlátozni kell, akár új technikákkal, akár tudatos döntéssel önmagunk számára, különben az ember tényleg elveszíti egyedi jellegét és vele kreatív gondolkodását.

A VIII. fejezet a Szép új világ egyik legismertebb részével foglalkozik, a kémiai meggyőzéssel. Huxley regényében az embertelenné vált emberiség az univerzális hiányérzetét egy droggal, a szómával nyomja el. A szóma valláspótlék is, rituálék alakultak ki köré, és az értékek helyett az élvezet lesz a legmagasabb szempont a használók életében. Egyszerre lesz az ember tőle gondtalan, gondatlan és gondolattalan. Márpedig amennyire vágyott dolog az első, olyan veszélyes az utóbbi kettő. Könnyű észrevenni, hogy mai világunkban mennyi a különböző szóma, a drogok szó szerinti és átvitt értelmében egyaránt…

A legkevésbé tetszetős számomra a következő, IX. fejezet, amely a tudatalatti meggyőzésről szól. Számomra mind a hipnózis, mind a tudatalatti létezése nagyjából kábé a mágia világához hasonlatos. Nem hiszek a létezésükben, akárhány könyv jelenik is meg róla. Csak a mágia legalább érdekes. A meggyőzés – valójában inkább megvezetés – azon technikái, mint a film közepére érzékelhetetlenül bevágott „vegyél pattogatott kukoricát!” mondat, nem tudom, mennyire működnek. Amennyire tudom, valójában nem. Szerencsére. Nem gondolom, hogy egy ilyen mondat – a tudat számára észrevétlenül – jobban hatna, mint egy plakáton tudatosan olvasva. Itt Huxley elhitt egy korabeli tudományos eredményt, ami hamis volt. Nem az ő hibája, hanem a kutatóé (vagyis inkább sarlatáné). Ezzel némileg összefügg a következő szakasz, amely a hipnopédiáról, vagyis az alvás közbeni tanulásról, kondicionálásról szól. A fejezet voltaképpen a befolyásolhatóságról mesél, amely kétségtelen létezik, bár egyénenként változó. Szerencsénkre az emberek egy jelentős része az „ad nauseam” érvelésre éppen ellenkezőleg reagál. Mikor már nagyon le akarnak valamit nyomni a torkán, akkor elkezd nagyon harsányan az ellenkező oldalra állni. Nem mindig hasznos, de összességében mégiscsak remek védekezési mechanizmus.

Az utolsó két fejezet (XI. Szabadnak nevelni és XII. Mit tegyünk?) a megoldásokra fókuszál. Huxley javaslatok tesz, miként lehet a tömegdemokráciát összehangolni a szabadsággal, s miként lehet korlátozni az egyre nagyobb számban jelen lévő befolyásolási repertoár bevetését ellenünk. Ilyennek tartja – természetesen – az oktatást, a jelképek és nyelv helyes használatára való képzést. Huxley kifejti, hogy szerencsére az emberek nem olyanok, amilyennek a társadalomtudósok igyekeznek redukálni: az emberek nem felcserélhetők. Nincs olyan, hogy egy Shakespeare azért született akkor és ott, amikor és ahol született, mert valamiféle történelmi szükségszerűség kényszerítette ki a létét. A nagyság nem csereszabatos, s ha Shakespeare gyerekként meghalt volna, nem ugrik be helyette más. A zseni pedig átugrik a konvenciókon, ahogy az Alapítvány Öszvére ellen sem hatnak a hagyományos fegyverek. Nagyon érdekelne, hogy Huxley mit gondolt Asimov művéről, ha olvasta egyáltalán!

A Visszatérés a szép új világhoz mindenképpen figyelemre méltó esszé, mondanivalója miatt és a reflexiós jellege miatt is. Aktualitásából mit sem veszített 64 év alatt. Huxley a korszak legkorszerűbb tudományos munkái alapján elmélkedik, de az 58-as tudás már sokszor természetesen elavult. Ezt a helyén kell kezelni. Ugyanakkor meglátásainak többsége nagyon is valós veszélyeket tükröz, sok pedig egyenesen bekövetkezni látszik a jelenünkben. Az írás tele irodalmi szinten álló bölcsességekkel, oldalakat lehetne kijegyzetelni mint megjegyzésre méltó igazságokat. A szerző sokszor hozza elő mind Hitler, mind a kommunizmus példáját, hogy mennyire vigyázni kell a jelszavakkal, mert bizony a szabadság gyenge jószág, amely védelemre, karámra szorul. A Cartaphilus kiadványa fizikailag is kellemes kivitelű, a borítókép szerintem ötletes és találó. Egyedül az zavar, hogy a védőborító alatt nagyon egyszerű a kötéstábla. A fordítás élvezetes, nyomdai hibára nem figyeltem fel.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.