Judi Dench-et 1998-ban, a Szerelmes Shakespeare-ben láttam először játszani (gyakorlatilag csak ücsörgött a trónszékén), amiért aztán a legjobb női mellékszereplőnek kijáró Oscarral jutalmazták. Én pedig, akkor még „hülyegyerek” módjára felröhögtem, hogy abba a Maja-a-méhecske ruhába bugyolált öregasszony csak úgy (!) nyer egy Oscart. Nos, azóta sok-sok év(tized) eltelt, és nekem volt szerencsém végigkísérni további pályafutását: Csokoládé, Kikötői hírek, Egy botrány részletei, hogy csak néhányat említsek. És persze a 2001-es Iris. Ma már (talán) nem vagyok annyira hülyegyerek, és bátran kijelenthetem, hogy Dame Judith Olivia Dench az egyik legnagyobb élő női karakterszínész, akit életemben láttam!

Az akkor még gyakorlatilag újoncnak számító Richard Eyre rendezte, Iris Murdoch-ról szóló életrajzi mozinak súlya van. Nemcsak egy kivételes „író- és gondolkodónő” életének utolsó szakaszát kíséri nyomon, hanem olyan (a látszattal ellentétben közel sem dekadens) életstílust-életszemléletet is felvázol, amely a kezünkbe teszi azt az antagonizmust feloldó kulcsot, hogyan éljünk bűneink tudatában erkölcsös (boldog) életet. Iris Murdoch azért „hajszolta” magát promiszkuitív és biszexuális kapcsolatokba, hogy megtalálja a boldogság és szabadság azon egyensúlyát, amely tápot adhat egy alkotó elme legmagasabb fokú kibontakozásának. Elítélni ezért pedig nemcsak badarság, hanem álszentség is.

Az Irisban a jellemábrázolás briliáns módját választották. A cselekmény vezérfonala két idős ember kapcsolatát követi nyomon, ugyanakkor személyiségük mintegy negyven évvel előtti karakterükben bomlik ki. A két idősík szimultán halad egymás mellett, így adva dinamikát a történetnek. Iris Murdoch (Judi Dench) és John Bayley (Jim Broadbent) időskori kapcsolatának mozgatórugóit a fiatalkori Iris (Kate Winslet) és John (Hugh Bonneville) viszonyába pillantva értjük meg. Lassan és finoman (a két jelző egymást erősíti) vetülnek elénk egy rendhagyó szerelmi történet döntő aspektusai, és mozaik módjára áll össze az a motiváció, amely ezt a két embert az élet és halál küszöbéig egymás mellett (illetve egyre inkább kizárólag egymás mellett) tartotta. A két idősík Irisát és Johnját a meztelen fürdőzés jelenetei kapcsolják össze mind fizikálisan, mind pedig szimbolikusan: bár a külső folyton változik (öregedés), a belső (gondolkodás-lélek) alapvetően ugyanaz marad, az idő csak finomító hatással van rá. A rombolást (majd megsemmisítést) az emberben egy szörnyű betegség, az Alzheimer-kór végzi el.

Az Irisban a színészi játék lenyűgöző. Már Jim Broadbent Moulin Rouge-beli Ziegler-alakítása is Oscarért kiáltozott, most, az időskori John Bayley-ért teljes joggal meg is kapta. Judi Dench képtelen hibázni, amely az arcán (egyre üresedő tekintetében) tükröződik, az mind valós, igazabb már nem is lehetne. Meg is hozta neki negyedik Oscar-jelölését (ma nyolcnál tart). Kate Winslet a fiatal Iris karakterében meggyőző, olyan impulzív és életvidám, hogy életre varázsol maga körül mindent és mindenkit. Az igazi meglepetés azonban Hugh Bonneville a fiatal John szerepében. Alakítása egész egyszerűen káprázatos. Hezitáló, kishitű, teszetosza figurája annyira ellentéte Winslet „energiabombájának”, hogy a kettejük közti kontraszt a szemet bántás határáig erősödik. A két páros (Dench-Broadbent és Winslet-Bonneville) játéka egyszerre taszítja és feltételezi egymást, ezzel pedig olyan belső dinamikát visz a filmbe, amely teljessé teszi a történetet.

Az Iris érzékeny és nagyon emberi film. Nem színez ki dolgokat a nagyobb hatás kedvéért; nem tompít dolgokat, hogy ragyogóbb színben tüntesse fel a karaktereket. Egyszerűen mesél: egy emberről, emberi viszonyokról, erkölcsről, gondolkodásmódról. Ennél többre, azt hiszem, nincs is szüksége. Nem is lehet szükségünk.

Szilvási Krisztián