John Schlesinger 1969-es filmje, az Éjféli cowboy alacsony költségvetése (3 millió dollár) és nem épp kereskedelmi témái ellenére is vízválasztó volt az amerikai filmtörténelemben. Senki sem akarta megcsinálni, végül 3 Oscart, felnőtt tartalma miatt X-kategóriás (kizárólag felnőtteknek) besorolást és több mint 40 millió dollár bevételt hozott. A forgatókönyvét Waldo Salt adaptálta, az eredeti regény pedig James Leo Herlihy érdeme. A film a ’70-es években nagy port kavart, főleg tabukat döntögető témái miatt (prostitúció, drogok, homoszexualitás, hajléktalanok), ezeket ugyanis finomkodás nélkül tolja az arcunkba. Kőkemény társadalmi tabló egy hazug és embertelen világról, csődbe ment álmokról, amelyek a Hatodik sugárút pöcegödrébe süllyedve érnek véget.

A nyomorúság olyan mélységeibe ránt ez a film, hogy ember legyen a talpán, aki ezt überelni tudja. Tényleg borzasztó nehéz nézni is és megemészteni is. A címével ellentétben ez nem egy western, John Wayne-re és Paul Newmanre tett utalásai inkább a cowboy-mítosz karikatúrájaként értelmezhetők. A két főszereplő, Jon Voight és Dustin Hoffman is még kezdőnek számított 1969-ben. Jon Voight alig múlt 30, ez volt a második filmje, aprópénzért vállalta el, csak hogy megkaphassa a szerepet. Ez a gyengén fizetett meló egy Oscar-jelölést és egy Golden Globe-ot (az év felfedezettje) hozott neki. Dustin Hoffman pedig – akire főleg a pályája elején bíztak ehhez hasonló briliáns szerepeket – szerintem itt felülmúlta önmagát.

Joe Buck (Jon Voight) nem túl bonyolult lélek. Egyszerű texasi srác, aki egy nap fogja magát, és New Yorkba utazik, hogy a gyors meggazdagodás reményében pénzért árulja testét. Mindezt kiváló külső adottságaira alapozza, hisz kisfiú kora óta mást sem hall a nagymamától (és annak barátnőitől), mint hogy micsoda csődör lesz belőle, aki után csak úgy bomlanak majd a nők. Valamiért úgy gondolja, ha cowboy cuccban, rádióval a vállán vág neki New Yorknak, még nagyobb lesz a hatás. Szobája falára gyorsan fel is pattintja Paul Newman egyik filmjének plakátját (Hud), de hiába rúgta le csizmájáról Texas porát, a glorizált cowboy-imázs ideje néhány állammal arrébb már rég leáldozott. Hiába a tökéletes mosoly is, a nagyvárosi pénzes bukszák nemhogy nem mosolyognak vissza rá, de még ki is nevetik.

Az egyetlen jó, ami történik vele, hogy belefut Ricóba (Dustin Hoffman), egy dörzsölt rókába, pontosabban patkányba, aki egy piti kis bűnöző, zsebtolvajlással próbál egyik napról a másikra életben maradni. Rico „Ratso” Rizzo tényleg úgy közlekedik az emberek közt, mint egy kis patkány, észre sem veszik, vagy ha mégis, undorodva fordulnak el tőle. Eggyel több vagy kevesebb csatornapatkány szaladgál New Yorkban, senkit sem érdekel. Rizzo mindenben szöges ellentéte Joe-nak. Alacsony, félig nyomorék, tüdőbeteg, folyik róla a veríték, köhög, sántít, és úgy általában már semmiben sem hisz. Biztos vagyok benne, hogy aki látta a filmet, beleégett a retinájába Rizzo bicegő járása, amit Dustin Hoffman úgy tett hitelessé, hogy egy kavicsot rakott a cipőjébe. Persze nem kifejezetten emiatt, de Rizzo karakterével élete alakítását nyújtotta (pedig volt még jó pár emlékezetes pillanata a filmvásznon…).

Még a gondolata is abszurd, hogy Rizzo legyen Joe stricije, merthogy ez a tervük. Parfüm illatú, gazdag nők helyett azonban „fizető vendégei” teljesen más rétegből kerülnek ki. Rico lepukkant, penészes, mocskos, fűtetlen lakásában, vagy inkább odújában (amiről tényleg egy ilyen patkánylyuk jut eszünkbe) próbálnak túlélni, s közben egy furcsa, nagyon abszurd kötődés, barátság alakul ki kettejük közt.

Számomra a film egyik legmegrázóbb jelenete, amikor Rizzo kifakad, mert még Joe is Patkánynak hívja őt. „A saját lakásomban ne szólíts Patkánynak! A nevem Enrico Salvatore Rizzo.” Annyira erős minden pillanata. Bevillanó képkockákból, flashbackekből sejtjük csak, hogy valami történt Joe múltjában, egy lányt látunk, akit megerőszakoltak, de pontosan nem derül ki, hogy ki volt a lány, valószínűleg Joe szerelme, barátnője, ez a filmes megoldás sem volt szokványos a ’70-es években. Nagyjából ebben a kilátástalan helyzetben készülnek a „nagy dobásra”, hogy eljussanak valahogy Miamiba, ahol senki sem ismeri őket, és ahol senki sem hívja Rizzót Patkánynak, a nők pedig tapadnak majd Joe-ra. Azért azt érezzük ugye, hogy mennyire messzire kerültünk attól, hogy New York a lehetőségek városa, itt bárki lehetsz…

Az Éjféli cowboy-hoz tényleg kell egy lelkiállapot, mert ha készült film, ami minden illúzióval leszámol, akkor ez az. A film zenéjét John Barry jegyzi, akinek többek között olyan remekeket köszönhetünk még, mint a Farkasokkal táncoló, a Távol Afrikától, a Chaplin, a korai James Bond mozik muzsikája, valamint a kultikus brit televíziós sorozat, a Minden lében két kanál.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Annak ellenére, hogy az Amerikai Filmszövetség szemérmesen X-kategóriával sújtotta az Éjféli cowboy-t, az Akadémiától 3 Oscar-díjat (legjobb film, legjobb rendező, legjobb adaptált forgatókönyv) is kapott, pedig olyan filmek voltak versenyben vele a rendezésért, mint A lovakat lelövik, ugye? vagy a Butch Cassidy és a Sundance kölyök. Egy ritka pillanata volt az is az Oscar történetének, hogy Dustin Hoffmant és Jon Voightot is jelölték a legjobb férfi főszereplő díjára (ugyanazért a filmért, ugyanabban a kategóriában), ám a szobrot egy valódi cowboy legenda, John Wayne vihette haza A félszemű seriffért.

John Schlesinger megrázó erejű alkotása egy veszteseket élve temető világról és egy barátság szívszorító diadaláról örök érvényű tanulsággal bír. A filmben elhangzó „I’m walkin’ here!” bekerült a legemlékezetesebb filmes idézetek közé is, s talán az sem véletlen, hogy az Éjféli cowboy-t több mint 50 év távlatából is minden idők legjobb amerikai filmjei közt jegyzik.

Oshe
Forrás: hetediksor.hu