Akárcsak a München cselekménye, ez is pár nap alatt játszódik. A két kitalált főszereplőn kívül a mellékszereplők, a közeg, valamint az események mind valósak, és Harris meglehetősen hitelesen ábrázolja őket. Az egyetlen jelentős különbség a két könyv között az, hogy a két főszereplőnek ezúttal nincs közös múltja, egymás számára teljesen idegenek, ám a végére az életútjuk különös módon találkozik.

Az élvezetből fikarcnyit sem von le, ha előzőleg az olvasó semmit nem tud a V–2 rakéták történetéről, a cselekmény megértéséhez és a szöveg értelmezéséhez nem szükséges háttérinformációkkal rendelkezni a németek titkos fegyveréről. Ha viszont valaki egy keveset is utánanéz a V–2-nek, értékelni fogja azt a munkát, amit Harris a hiteles sztori érdekében a regénybe fektetett. A V–2 fejlesztését egy fiatal mérnökhallgató, Wernher von Braun vezette; a fejlesztéseket nagyon hamar katonai programmá nyilvánították, a kutatásban részt vevő von Braunt és munkatársait pedig besorozták, és náci egyenruhába bújtatták. A korlátlan anyagi támogatást élvező kutatások székhelyét áttették a Balti-tenger partján fekvő Peenemündébe, amelyet a brit légierő 1943-ban lebombázott. A rakéták gyártása Nordhausen közelében folytatódott, ezúttal egy föld alatti telephelyen, a kétkezi munkát a Mittelbau-Dora náci koncentrációs tábor rabszolgái végezték. A V–2 rakéta első harci bevetése 1944. szeptember 2-án történt. A háború alatt elsősorban Antwerpent és Londont támadták a rakétákkal, utóbbit csak a holland partokon felállított kilövőpontokról érték el. 1944 novemberében a RAF (Brit Királyi Légierő) kötelékébe tartozó WAAF (Női Kisegítő Légierő) egy kis csapatot küldött Belgiumba, hogy matematikai műveletekkel, a radarok által elcsípett adatok és a becsapódás koordinátái segítségével bemérjék a kilövési pontot, és a számításaik alapján a holland partokra vezényeljék a brit bombázókat.

Harris regényének cselekménye csupán öt napot ölel fel, ám a szereplők visszaemlékezéseinek köszönhetően időben és térben is messzire elkalandozunk, főleg a német oldalon. A német cselekményszál főszereplője, dr. Rudi Graf a peenemündei Katonai Kutatóközponttól egy kitalált mérnök – a történet szerint Wernher von Braun közeli barátja, és ez lehetőséget biztosít arra, hogy ott legyünk a V–2 fejlesztésének minden szakaszánál. Graf visszaemlékezései révén jelen vagyunk, amikor von Braun és csapata a Holdra való utazásról álmodozva megalkotja az első, még kezdetleges rakétát; aztán Peenemündében, amikor a britek légicsapást mérnek a rakétabázisra, és Nordhaus mellett, amikor a hegy alatti alagútban folytatódnak a fejlesztések, immár Hans Kammler vaskezű irányítása alatt; majd végül a holland partokon, ahonnan Londont bombázzák a V–2 rakétákkal. Brit oldalon Kay Caton-Walsh a sztori főszereplője, egy fiatal angol hírszerzőtiszt. A könyv végén olvasható köszönetnyilvánításban Harris elmeséli, hogy a történetet és Kay alakját egy létező személy ihlette: Eileen Younghusband, aki WAAF-tisztként részt vett egy belgiumi bevetésen, ahol a V–2 rakéták kilövési pontjait próbálták meghatározni matematikai módszerekkel.

Noha Harris stílusát nem lehet olyan jelzőkkel illetni, mint fennkölt, sziporkázó, lenyűgöző, számos egyéb kárpótol. Harris elsősorban jó mesélő. A két szálat felváltva vezetve kellőképpen adagolja a feszültséget, és a két fiktív szereplő sorsát illetően mindvégig izgulhatunk. A szerző történelmi szempontból minden értelemben roppant hiteles. Nemcsak a történelmi események pontos leírása és a létező személyek szerepvállalása kapcsán realisztikus, hanem a fiktív szereplők gondolkodásmódját, viselkedését, döntéseit illetően is. Jó példa erre dr. Graf vívódása. Ő egy mérnök, akit hidegen hagy mindenféle nemzetiszocialista eszme, csak óvatosan örül. Amikor a rakétaprogram állami támogatásban részesül a ’30-as évek végén, döbbenten látja, hogy a barátja, von Braun hajlandó belépni a pártba, és magára ölteni az SS zubbonyát a kutatásokra kapott támogatásért cserében, és iszonyodik attól, amit Nordhausenben lát. Harris ezeket a folyamatokat nagyon finoman ábrázolja, és lépésenként, a történet előrehaladtával ismertet meg Graf álláspontjával.

A szerző a két oldalon uralkodó hangulatot is nagyon élethűen ragadja meg. A bombázott London, a brit Légügyi Minisztériumban és a tisztek körében uralkodó légkör, a nemrég még német megszállást nyögő belga kisvárosban érzékelhető bizalmatlanság mind nagyon életszerű, de még a Belgiumig tartó repülőutat is olyan jól festi meg, mintha ő is kipróbálta volna, milyen egy rázkódó Dakotán utazni a második világháború alkonyán. A német oldalt is ugyanilyen érzékletesen rajzolja meg. Mindenki teszi a dolgát, és nyíltan senki sem hangoztatja nemzetiszocialista-ellenes nézeteit, de a kimerültség és a frusztráció megteszi a hatását, és néhány elejtett mondatból lassan kirajzolódik, hogy kik azok, akik Grafhoz hasonlóan viszolyognak már a náci ideológiák gondolatától is.

Robert Harris a regényt tizennégy hét alatt írta, „a COVID-19 pandémia által ránk kényszerített zárlat alatt”, de a könyvet olvasva, meg a forrásanyagot látva egyértelmű, hogy a szerző ennél sokkal több időt töltött a kutatással. Alapos munkát végzett, az eredmény önmagáért beszél. A szerző újságíróként kezdte a pályafutását, majd tényirodalmi műveket írt, és 1992-es, Führer-nap című alternatív történelmi regényével váltott a fikcióra. 2014-ben a Tiszt és kém című regényéért elnyerte a legjobb történelmi regénynek járó Walter Scott Díjat. Feleségével, Gill Hornby-val (Nick Hornby író testvérével) és négy gyerekével egy angliai faluban él.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com