Gérard Depardieu neve hallatán kiemelkedő alakításra és a köré „felhúzott” remek filmre dörzsölték kezeiket a film-ínyencek 2003-ban. A francia színészóriás – aki akkoriban még „jó bornak nem kell cégér”-attitűddel szállt filmről filmre – ugyanis puszta jelenlétével helyezte magasra a mércét. Vártunk tőle eredetiséget vagy kiemelkedően szokványosat, esetleg laposabb, ámde síkságában is karakterisztikus alakítást. Vártunk tőle nyers krimit, habókos vígjátékot, netán egy kosztümös drámát. Mindegy, hogy mit: vártuk a NAGY Depardieu-t! Amit aztán kaptunk, nem elégített ki bennünket! Hiszen ritka kombináció egy tűrhető, ámde közel sem eredeti film egy halovány Depardieu-vel. Ez volt a Balhé.

Egy koprodukció veszélyforrásai jól ismertek. Ha a film szálai nem futnak össze egyetlen kemény (és határozott) kezű rendező mancsaiban, előfordulhat, hogy egyszerre több stílus érvényesül a vásznon, s ezért a film nehezen befogadható lesz. Hát még ha a stíluskavalkád mellett műfaji otthontalanság is jellemzi. Mert a Balhénál pontosan ez történt. A film egyaránt Brad Mirman tollából és kezéből került a „szemünk elé”. Kanadai és brit együttdolgozásban készült francia és olasz származású színészekkel. Ja, és Amerikában (Chicago) játszódik. Ez még nem lenne ab ovo probléma, de az már igen, hogy a sok nemzetiség egyéni stílusvonásai mind visszaköszönnek a vászonról. Igazi bipoláris etnokultúra (amerikai és francia) verseng egymással a film(b)en, s ettől válik a Balhé elaprózott vegyesfelvágottá. A krimi és a komédia, a gengszterfilm és a vígjáték határán történő táncolás, illetve a két műfaj közti ide-oda cikázás tönkreteszi az ígéretes történetet. S amikor némi drámai szál is keveredik a turmixba, a nézőnek esélye sincs a beleélésre. Megint csak a régi nóta harsog a fejekben: a kevesebb (vagy inkább határozottabb irányvonal) sokkal több le(hete)tt volna.

A Balhé története egyébként nem melléfogás. Felépítése ugyan rengeteg sablont érint, de tartalma érdekes, az idő előrehaladtával egyre és egyre bonyolultabb és fordulatos. Pozitívum benne, hogy összetettségével nem jár együtt követhetetlenség, s a végén minden szál korrektül el van varrva. Néha igazán jó humor jellemzi, a drámai részek viszont – éppen vígjátéki jellegéből következően – nem megalapozottak, nem hitelesek. Tisztán komédiának nagyon ütős lett volna (köszönhetően a kellemes iróniának), de így, a műfajok keveredése miatt az egész szétesőnek tűnik. A fő karakterek halmozottak. Mivel nagyon sok van belőlük, nincs igazán lehetőség a személyiség-repertoárok egyenkénti kibontására. Így történhetett meg az is, hogy Depardieu nagyon kétdimenziós és szürke szerepet kapott. Néhány figura igazán jópofa, például Zéró (Renaud), a hallgatag macsó gyilkos szerepében. Talán az egyetlen üdítő kivétel, aki ugyan szintén nem kap nagy sanszot, hogy figuráját teljesen „bejárathassa”, az Harvey Keitel Zammeti szerepében. Ő rendesen beleillik a maffiózó bőrébe.

Egyszóval a Balhé nem váltja meg a világot, már ami az újdonság és élvezhetőség kategóriáját illeti. Feltűnő a Guy Ritchie-, Quentin Tarantino- és Steven Soderbergh-vonulat követése (másolása) és a chicagói maffiatagok jellemvonásainak megegyezése Sopranos-beli társaikéval. A humor se nem igazán francia, se nem igazán angol, így a néhány nagyon ötletes és jópofa jelenet ellenére sem tudja a filmet karakterisztikus sziporkázással ellátni. Vagyis a Balhé marad valahol a középszer fölött közvetlenül: szórakoztató, de semmi több. Viszont láttam én már ennél jóval gyengébb (és bosszantóbb) filmet is, úgyhogy nem csinálok balhét, megbocsátok Depardieu-nek!

Szilvási Krisztián