Drozsnyik István Abauújszántón született 1951-ben. 1978-ban diplomázott a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen, és több polgári foglalkozás után, 1988-tól szabad szellemi foglalkozású képzőművészként Miskolcon él.

Nem végzett képzőművészeti iskolákat, autodidaktaként foglalkozik szobrászattal, grafikával, festészettel, kerámiával, objektek, performanszok, videofilmek, installációk és tárgyi környezetek készítésével, valamint vers- és prózaírással.

Avantgárd, posztmodern, expresszionista stílusban készült alkotásainak két nagy vonulata a „corpus” test és a szék motívuma. Munkái közül kiemelendő három hatalmas, 8×3 méteres ceruzarajza: Az utolsó vacsora, a Golgota és a Honfoglalás. Munkáival több mint 739 kiállításon szerepelt, műveinek száma 14.600 körül van.

Ars poeticája: „Amikor dolgozni kezdek, mert muszáj, mert úgy érzem, beleőrülök, mert felspanolt lelkem és idegrendszerem húrjai pattanásig feszülnek – érzem, lépésenként távozik belőlem a bánat, s a fájdalmakkal bélelt keserűség. Lassan elcsendesül (elfogy) körülöttem a világ, és feloldódik a festékben. Könnyeim átszivárognak a hófehérbe öltözött lapra, fekete, színes vonalakkal (foltokkal) átfestem fehér ruháját – táncba kezdek a kavargó színekkel, fehér lelkem orgazmusai életre kelnek a lapon, s mire a végére érek, mindig meghalok, a kép él helyettem.”

A Rómer múzeum vezetői nagy szeretettel üdvözölték az eseményre érkezett és Győrben széles körben ismert Ézsiás István szobrászt, aki 1990 és 1998 között itt vezette a Győri Nemzetközi Művésztelepet.

A megnyitóünnepségen Szalkai Károly győri képzőművész zongorajátékával köszöntötte az ünnepeltet, majd Tolnay Imre képzőművész, a győri Széchenyi István Egyetem tanára nyitotta meg a kiállítást a következő szavakkal:

„A mögöttünk álló tarka és izgalmas évtizedeket, valamint jelenünket végigrajzolni, anyagokba, tárgyakba gyúrni, képi jegyzetekbe róni, a körülöttünk zajló drámák és ellentmondások ellenére játszani, kísérletezni, de némán merengeni és kiabálni is kell – ezeket gondolhatta sok alkotótársával együtt a 20. század egyik legnagyobb művészegyénisége, Pablo Picasso, és talán hasonló tényezők, erők és erőterek delejezik a 21. század művészeit, köztük az elképesztő aktivitású Drozsnyik Istvánt is. De erről az elképesztésről majd később még…

A középkor többnyire ismeretlen miniátor-illuminátor szerzetesei úgy gondolták, hogy minden vonásukkal egy sebet ejtenek az ördögön, mások meg éppen az ördöggel keresik a kapcsolatot (itt most nem feltétlenül gonosztevőkre gondolok). Ha csak a nehezen megfejthető vagy inkább egyértelműsíthetetlenül talányos, (éppen Budapesten vendégeskedő) Hieronymus Boschra gondolunk, nem tudhatjuk, például ő mit gondolt a jó és rossz tudásának fájáról… Mert ha Bosch szürreális, sajátos világát, vagy akár Grünewald kifacsart, tépázott testű alakjait nézzük, nehéz megmondanunk, hogy a középkor fény-árnyék-kontrasztjai vagy a reneszánsz megújulása szólal-e meg hangosabban bennük. Annak ellenére, hogy itt most Drozsnyik 20. századi alkotótársát, Picassót kellene István mellett leginkább emlegetnem, először a tiszta fehér lapokat magas spirituális és vizuális telítettséggel megtöltő illusztrátorok, majd a középkor és reneszánsz hevületében működő, előbb említett alkotók jutottak eszembe a hatalmas Drozsnyik-életmű minket itt körülvevő szelete kapcsán.

De ugorjunk hát a közvetlenebb elődökre! A magyar grafikát megújító két művészt, a düreri hagyományt 20. századian Kárpát-medencei boszorkánykonyhájában erjesztő drámai-filozofikus Kondor Bélát és a lírai Szalay Lajost, vagy az európai képi ténykedést markánsan felfrissítő Kandinszkijt, Chagallt és Mirót tekinti nagy kedvenceknek, szellemi elődöknek Drozsnyik István. Ám hihetetlen aktivitásában, egy-egy téma körbejárásában, az anyag végsőkig faggatásában Picasso az igazi etalon számára. Picasso szinte minden klasszikus műfajban alkotott, a festészethez, szobrászathoz, grafikához egyaránt bátra hozzányúlt, és mindegyikhez felforgatót, maradandót tett hozzá. Drozsnyik pedig Picasso világához nyúl hozzá, de saját egyénisége ebben a művészeti analízisben érintetlen marad. Életművét ismerve, mondhatjuk, sokszor fordul mások által már vallatott profán vagy szakrális jelképekhez, előképekhez, de nem igazán idézet-szerűen, hanem önmagán átszűrve, képi-plasztikai világán átgyúrva őket.

De vajon mi a közös a felsorolt elődökkel-alkotótársakkal, leginkább Picassóval? Sok minden a belső tűzből, melyről különbözőképpen szóltam már. Az elképesztés remek magyar szavából, mely kifejezi, miként húz be minket a mű erőterébe a kép. És mindenekelőtt a játék. Szereplők, szerepek, helyzetek, tárgyak, leginkább székek, asztalok és azokon, azok által játszmáink, játszmáitok. Rend és rendetlenség, cizellált és játékos felületek, grafikai gesztusok és geometriai közeg. Klasszikus, megismerő rajzolás és önfeledt gyermeki firkálás szembesítése. Fekete-fehér történések, helyzetek, fekete-fehérben előadva, és színek, főleg tiszta színek. „Kék, piros, sárga, összekent képeket láttam álmaimban, és úgy éreztem, ez a rend” – írta József Attila az Eszméletben, kinyilatkoztatva ezzel a fekete-fehér lényeglátás és a színről színre látás vágyát, rendjét, ideáját.

Drozsnyik tehát ízig-vérig homo ludens (játékos ember), miként Picasso is az volt, komoly játékos, ha úgy tetszik, örök gyerek. Mindketten tudásuk és tudatuk által vezérelve, ösztönös késztetéseiket szabadjára engedve járták-járják végig a művészettörténet fontos csomópontjait, érett fejjel is vállalják a rajzi stúdiumok atmoszféráját. Önfeledten merülnek alá a zeneiség, az erotika, szakrális és profán tartalmak útvesztőjében, társításában – tehát a játékban. Drozsnyik bátran beleáll a különböző korok miliőjébe: megtölti kulturális sokféleségben gyökerező plasztikáival a barokk termet, elborítja szobor-mezőjével a palota-teret, fekvő grafika-ikonosztázával felülírja a rokokó tér padlózatát.

A kubizmus redukáló, analitikus és szintetikus útjait újra meg újra végigjárva, a valóság és az álom világát képekbe, kisplasztikákba, installációkba tördelve kalauzol minket a maga játékbirodalmába. Ha engedünk a csábítás megfelelő mértékének, saját játszmáink és történeteink is újrapöröghetnek, átértékelődhetnek a művész munkálkodása és képzeletünk összjátéka jóvoltából. Jó utat kívánok mindenkinek ebben az izgalmas játéktérben!”

Drozsnyik István meghatottan és izgatottan köszönte meg a jelenlévők lelkes fogadtatását, miután még egy erre az alkalomra készített performanszát is lejátszották videóról.

A múzeum a vendégeket bőséges enni-innivalóval kínálta meg, majd az igazán nem mindennapi, rendkívül sokrétű látnivalót nyújtó kiállítás tárgyait, lapjait a fotósok nagy igyekezettel próbálták megörökíteni, így vinni magukkal az érdekes élményt.

A kiállítás július 17-ig tekinthető meg keddtől-vasárnapig, naponta 10-18 óra között.

Molnár György művészetbarát
a GYAK és a Győri Fotóklub Egyesület tagja

Fotógaléria: Drozsnyik István kiállítása a győri Esterházy-palotában

Molnár György fotói

47 kép