Megjelenésük óta William Gibson a cyberpunk zsáner egyik legelső úttörőjének számít, a Neuromancernek köszönhetően például több ezer ember ismerkedett meg a műfajjal. Ennek ellenére az írónak – ahogy az az első könyv utószavában is elhangzik – nem sok köze volt annak a létrehozásához, amit ma cyberpunknak nevezünk, ráadásul a későbbiekben el is határolódott tőle. A trilógia zárókötete, a Mona Lisa Overdrive 1988-ban jelent meg, és nemcsak a sorozat, de egy korszak végét jelentette.

Nyolc évvel az előző kötet eseményei után, a Count Zeroban röviden bemutatott Angela Mitchell világhírű simsztár, a bolygó egyik legnagyobb vállalatának alkalmazottja, rajongók millióival, aki már csak árnyéka az előző részből megismert félénk tinédzsernek. Mona, aki sokak szerint szinte ugyanúgy néz ki, mint Angela, egy lepukkant hotelben tengeti életét, jövője kilátástalan, stricije mellett nem sok esélye van arra, hogy bármi érdemleges történjen vele. Mindeközben a Jakuza fejének lánya, Kumiko Londonba érkezik, mit sem sejtve arról, hogy hamarosan olyan dolgokba keveredik, amilyenekről álmodni sem mert volna, Rafkós Henry pedig több ezer mérfölddel odébb segédkezet nyújt valakinek, akit jobb lett volna elkerülni.

Akárcsak a trilógia második részében, Gibson itt is a párhuzamos történetvezetés mellett döntött, a cselekmény egyszerre több szálon fut, amelyek csupán a kötet végén fonódnak egymásba, felfedve a rejtett indítékokat és terveket, amelyeket mindaddig csak sejteni lehetett. Ezen a pontot pedig egyértelmű, hogy ez az a stílus, ami jól áll az írónak: egy szerteágazó, elsőre véletlenszerű sztori, olyan szereplőkkel, akik talán nem is különbözhetnének jobban egymástól. Az, ahogyan Gibson képes egymásba szőni az eltérő cselekményszálakat, irigylésre méltó és végtelenül kielégítő: végig fenntartja az érdeklődést, és bár lassan, itt-ott elszórva adagolja az információt, a Neuromancer és Count Zero után biztosak lehetünk abban, hogy az utolsó fejezetekben az összes „i”-re felkerül majd a pont.

A Mona Lisa Overdrive, akárcsak elődei, egy (nagyrészt) önálló történet, amely az újabb időugrásnak köszönhetően az író által megálmodott jövő immár egy harmadik változatát mutatja be. Ugyan a történetek között vannak kisebb-nagyobb átfedések, a szereplők visszautalnak egy-egy korábbi eseményre, sőt néhány régebbi szereplő fel is bukkan, egy saját lábon álló regényről van szó. Amíg az első kötetben egy magas technikai fejlettséggel rendelkező társadalmat és bolygót ismerünk meg, addig a Mona Lisa Overdrive-hoz érve annak egy sokkal földhözragadtabb változatával találjuk szemben magunkat. Olybá tűnik, hogy Gibson szeretett volna több időt tölteni a karakterekkel és magával a cybertérrel/mátrixszal, a történethez nem elengedhetetlen technikai vívmányokat pedig szinte teljesen elengedte. Ezáltal ismét egy letisztultabb könyvet vehetünk kézbe, a Neuromancer kaotikussága már a múlté, és bár annak köszönhető, hogy a Mona Lisa Overdrive egyáltalán létezik, úgy gondolom, hogy utóbbi mégis képes egy jobb olvasási élményt nyújtani.

A karakterek továbbra is zseniálisak, mindenkinek megvan a maga helye a cselekményben, igazán senki sem fontosabb a másiknál, és miközben mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a kirakós összes darabja a helyére kerüljön, az író által elképzelt jövő különböző pontjait is megismerhetjük általuk. Nem számít, hogy az ember celeb, prostituált, kétkezi munkát végző kitaszított vagy akár egy gengszter lánya, William Gibson univerzumában mindenki számára megadatik a lehetőség, hogy valami fontosat cselekedjen.

Nehéz spoilermentesen írni a Sprawl-trilógiáról, hiszen bármi is történik, annak valószínűleg a későbbiekben kihatása lesz a sztorira, de ha bárkit is érdekel, hogy mi ihlette a Mátrix-filmeket, a megannyi hasonló tematikájú videójátékot és könyvet, az mindenképp szerezze be az író regényeit.

A Mona Lisa Overdrive-ot 1989-ben jelölték Hugo-, Nebula- és Locus-díjakra a legjobb könyv és legjobb sci-fi könyv kategóriákban.

Varga Gábor
Forrás: olvasoterem.com