Az önéletrajzi ihletésű regény egy kisfiú, Shuggie Bain, valamint az anyja történetét meséli el. Noha a könyv címe azt sugallja, hogy a regény Shuggie-ról szól, a fiú csak a történet előrehaladtával válik hangsúlyos főszereplővé, és néhány rész, főleg a könyv első felében inkább Agnesről, az anyáról szól. A cselekmény 1981 és 1991 között játszódik, amelyet egy 1992-ben történő jelenet fog keretbe. Shuggie az első részben még csak ötéves, ekkor a család még az anyai nagyszülőkkel él egy fedél alatt. Heten osztoznak a tizenhatodik emeleti apró lakáson: Agnes, a három gyereke (kettő közülük az előző házasságából, ők már majdnem felnőttek), a férje, Shug (taxisofőrként dolgozik, kapcsolatot folytat a diszpécserlánnyal, egyébként meg nagy szoknyavadász hírében áll) és Agnes idős szülei. Shug nemsokára új helyre, egy bezárt szénbánya melletti lakónegyedbe költözteti a családot, ám csak az odaérkezéskor derül ki, hogy neki nincs szándékában velük maradni, elhagyja őket. Az ok: Agnes alkoholizmusa. A negyven körüli, súlyos alkoholproblémákkal küzdő, munkanélküli nő magára marad a három gyerekkel.

Agnes a külvilág előtt büszke tartással viseli a mindennapok megpróbáltatásait: hogy az emberek megvetik, hogy részeges kurvának tartják, hogy a családi pótlékból kell három gyereket eltartania, amely, ha a két nagyobbik nem figyel oda, csütörtökig elfogy, többnyire sörre. A külsejére sokat adó, a körülményekhez képest is mindig csinosan öltözködő, szép nő már azzal is magára vonja a környékbeli asszonyok utálatát, hogy megpróbál jól öltözni. Közben képtelen megállni a lejtőn, az alkoholizmus egyre mélyebbre taszítja, a gyerekei is elfordulnak, elmenekülnek tőle, és a végére már csak Shuggie, a legkisebb marad neki, és egy új élet illúziója.

A cselekményvezetés, néhány rövid flashback közbeékelésétől eltekintve lineáris, a narráció egyes szám harmadik személyű, és többnyire Shuggie szemszögéből látjuk az eseményeket. Ez egy különleges perspektívát biztosít, majdhogynem belülről lehetünk szemtanúi annak, hogyan esik szét egy család egy alkoholista anya kálváriája miatt. Douglas Stuart azonban nem vádol és nem „feszít keresztre” senkit. A Shuggie Bain nem arról szól, hogy a kis Shuggie az áldozat, vagy hogy valaki hibáztatható, amiért neki ilyen sors jutott. Stuart végtelen empátiával és szeretettel ír erről az anya-fia kapcsolatról, és az eseményeket a maguk nyers valójában mutatja meg, egy kicsit úgy, ahogy egy kisfiú láthatja azt, hogy szeretett anyját valami napról napra felemészti. Egy felnőtt olvasó kívülállóként talán azt várná, hogy a regény előbb-utóbb magyarázattal szolgál arra, mi viszi rá Agnest, hogy újra meg újra a pohár fenekére nézzen, ám a szerző nagyon ügyesen elkerüli ezt. Csak egyetlen elejtett panasz van, ami a miértre valamilyen válasszal szolgálhatna: egyik öngyilkossági kísérletét követően, már-már önkívületi állapotában Agnes azt suttogja: nem szerettek. Egyébként nincs lélekbúvárkodás, nincs fennkölt analizálás, csak az van, amit az anyjáért mérhetetlenül aggódó kisfiú lát és érez, és ezt olyan átéléssel vetette papírra az író, hogy az olvasónak gombóc kerül a torkába, könny szökik a szemébe, és mélyről feltörő sóhajok közepette lapoz a könyvben. Egyszerre gyönyörű és fájdalmas.

Stuart érzékletes képet fest a glasgow-i munkásnegyedekről is. A háttérben kirajzolódnak a szénbányák bezárása miatt állás nélkül maradt, reménytelen szegénységben élő munkásosztály kilátástalan hétköznapjai. A csekély állami segélyen tengődő, napjaikat a Bányászklubban ivással töltő férfiak piszkosak, durvák; a sokgyerekes, otthonülő, kétségbeesett anyák irigyek. Az egész egy szürke, mérgezett hangulatú hátteret kölcsönöz a cselekménynek, és szinte magától értetődő, hogy abban az időben számtalan olyan drámát szültek a körülmények, mint amilyen az Agnesé (értsd: egy társadalmi jelenségről beszélünk), de én határozottan úgy érzem, hogy nem erről van szó, Stuart regényében nem a körülmények adnak magyarázatot Agnes alkoholfüggőségére, ahogy azt sem hiszem, hogy a szerző egy problémára, az alkoholizmusra próbálja felhívni a figyelmet. Nem, Douglas Stuart egy érzelmekkel teli történetet mesél el, amelyet a saját tapasztalatai alapján írt meg. A regény elején olvasható ajánló a legjobb emlékeztető erre: „Anyámért, A.E.D-ért”. Igazán csak akkor értjük meg a jelentőségét, amikor összevetjük a szerző életével: Glasgow Sighthill nevű lakónegyedében született, akárcsak a regénybeli Shuggie, három testvér közül a legkisebbként, és az apja elhagyta őket, amikor ő még kicsi volt. Az alkoholizmussal küzdő anyja nevelte fel, aki meghalt, amikor Stuart tizenhat éves volt.

Van még egy aspektusa Shuggie történetének: a kisfiú szexuális orientációja. Bizonyos távolságból vizsgálva fontos, de Stuart roppant finoman szövi bele a cselekménybe, vigyázva arra, hogy ne tulajdonítson több jelentőséget neki, mint amennyit egy tíz év körüli gyermek számára ez jelenthet az adott körülmények között. A körülmények pedig mostohák: önmaga nemi identitásával kapcsolatban valószínűleg csak zavaros, bizonytalan kérdései lettek volna, de ezeket nem engedte a felszínre az anyja felett érzett aggodalma. A „mássága” miatt a többiek folyton kiközösítették, megalázták, és ez minden bizonnyal egyszerre ébresztett benne kérdéseket és szégyent a ’80-as évek Skóciájában, ahol a homoszexualitás tabunak számított. Stuart viszont nagyon árnyaltan ír erről. Nem Shuggie másságát domborítja ki, hanem azt, ahogyan a többiek emiatt megalázták, gúnyolódtak rajta, és rendkívül körültekintően érzékelteti, hogy Shuggie nemi irányultságával kapcsolatos „nevelése” nemes egyszerűséggel háttérbe szorult (ami akkoriban biztosan társadalmi jelenség volt), és ő csupán annyit tapasztalt, hogy beteges, pedofil hajlamú alakok visszaéltek vele, mások megszégyenítették.

Ha nem próbálok meg belemagyarázni többet, mint amennyit a történet ad, akkor azt látom, hogy a Shuggie Bain egy szenvedélybetegséggel küzdő nő sztorija egy gyermek szemszögéből vizsgálva, akit önpusztító életmódja ellenére mindenek felett szeret a kisfia – még akkor is, ha gyakran szó szerint összevizelte magát attól való félelmében, hogy az anyja kárt tesz magában, hogy holnapra elmúlik az a józan pillanat, ami napsugarat csalt a szürke égre, hogy meghal az a csalóka remény, hogy egyszer minden jobbra fordulhat. Ha így olvasod, talán holnaptól másképp tekintesz az utcasarkon támolygó vagy a parkban a saját mocskában fetrengő részeg alakra. Lehet, hogy van valaki a világon, akinek ő még így is a világmindenséget jelenti.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com