Tom Cruise nemcsak egy ember, egy színész, hanem egy brand (egy hihetetlenül jól csengő és értékes márka), ami tudatosan lett felépítve elképesztő szorgalommal és iszonyú sok melóval. Ő maga fura egy figura, voltak, vannak és valószínűleg lesznek is dolgai, filmjeivel sem mindig talál be, de összességében tudja, hogy mi kell a nézőnek, mi az, ami miatt felemeli a seggét a fotelból, és elmegy a moziba.

A Top Gunban megvolt a potenciál, ugyan kit ne érdekelne, hogy mi lett a főhőssel, hogyan telnek mostanság a napjai, és Tom Cruise megadja nekünk a választ. Ragaszkodott a moziban történő bemutatáshoz, meg akarta érteni és tanulni vezetni a technikát, és a színészeitől is elvárta, hogy átéljék a szuperszonikus repülés minden szépségét és kínját, ezért a filmre várni kellett, de mit számít már az-az egy-két év ennyi évtized után.

Maverick elvonultan él a sivatagban a régi emlékei között, és egy hiperszonikus repülőgép fejlesztésében működik közre tesztpilótaként. A szemfülesek észre fogják venni a függőleges vezérsíkon a Skunk Works, a Bűzösborz Művek emblémáját, ahol a nagyon titkos dolgok folynak. Mivel a szabályokat továbbra is szabadon értelmezi, ezért a kirúgás veszélye fenyegeti, de egy jóakarója, aki sokkal magasabbra jutott nála a ranglétrán, mindig kihúzza a kulimászból. A büntetése ezúttal az, hogy visszaküldik a Top Gunba, ahol a pilóták legjobbjait kell felkészítenie egy öngyilkos küldetésre.

Egy titkos atomlétesítményt kell elpusztítaniuk (egy meg nem nevezett országban), amit ötödik generációs (értsd: legjobb, legújabb) vadászgépek és föld-levegő rakéták őriznek, ráadásul a helyválasztás sem volt véletlen, irtózatos erők hatnak emberre és gépre egyaránt, ahogy – tulajdonképpen – az életéért manőverezik. A kidolgozott testű, nagydumás, napszemcsis fiúknak és (most már) lányoknak három hét alatt kell betanulniuk a feladatot, és hogy a dolog a lehetetlennél is lehetetlenebbnek tűnjön, köztük van Goose fia, a Rooster hívójelű Bradley Bradshaw (Miles Teller) is. Maverick úgy ismerteti meg velük a határaikat, hogy közben ott van a sajátja is, a le nem zárt, hátrahagyott dolgok.

A második rész rengeteg mindent felidéz az elsőből, egyes ikonikus jeleneteket gyakorlatilag újra feldolgozva és sokszor kibeszélve a nézők felé, hogy tényleg mindenki képben legyen, de arra is jut idő, hogy amíg szépen megy előre a cselekmény, az is kiderüljön, hogyan alakult Maverick élete az elmúlt évtizedekben. Goose elvesztését a mai napig nem tudta feldolgozni, Rooster felbukkanása, valamint a fiatalok felkészítése egyszerre jelentheti a megoldást, de akár egy újabb problémát is, ha elszúrja. Ez nem egy toborzófilm, még csak nem is dicsőít senkit és semmit, sokkal inkább az emberről szól, aki kap egy utolsó esélyt a bizonyításra, miközben döntéseket hoz és felelősséggel tartozik másokért.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, aki élt-halt a repülésérért, el is döntötte, hogy pilóta lesz. Végül az Élet máshogy hozta, de a repüléshez való kötődése a mai napig tart, repülőnapokra jár, repülős szakirodalmat és relikviákat gyűjt, repülőmodelleket épít, pilótákkal beszélget és repülős témában ír, sőt, hosszú évekre az egyenruhát is magára öltötte, és százados lett belőle, mint Pete Mitchellből (néhány fegyelmivel a háta mögött).

Ez a film úgy szól Tom Cruise-ról, hogy közben mégsem. A mindenkiben ott élő kisfiúról szól, és hálával tartozom neki, amiért két és negyed órára újra az lehettem. A repülés mellett a film lett a másik olyan dolog, amit imádok, a Top Gun: Maverick pedig a kettő üdítő egyvelege Hollywood kis-nagy emberétől, aki beleadta minden maximalizmusát és szenvedélyét ebbe. És igen, egyszer majd eljön az az idő, amikor nem lesznek pilóták, és a repülőgépeket valami egészen más hajtja kerozin helyett, de hál istennek, nem a közeljövőben.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Hujbi
Forrás: hetediksor.hu