Gyorsan leszögezem: Dan Wells neve az iménti gondolattal nem alkot analógiát, de azért a határvonal kényes. Kényesen elmozdulhat ide is, oda is. Az 1977-ben született amerikai íróról ugyanis 100%-osan nem mondható el, hogy az a „spanyolviasz”-fajta lenne (mármint aki feltalálta), viszont ezzel szemben rendkívül jó a szintetizációs érzéke és tehetsége. Úgy a műfajok, mint a cselekményszálak és a beállítódások tekintetében.

A hazájában 2009-ben megjelent Nem vagyok sorozatgyilkos ugyanis – amely nemcsak közönség-, hanem kritikai sikernek is bizonyult, és azóta dupla trilógiává terebélyesedett egy közbeékelődő külön kötettel – olyan alapanyagokat vesz fundamentumnak, amelyek sokszor külön-külön is mindent visznek. A történet bonyolultságát az adja, hogy gyakorlatilag két síkon játszódik. A 15 éves John Wayne Cleaver meg van győződve arról, hogy nevét nem a világhírű western filmszínészről kapta, hanem az azonos nevű sorozatgyilkosról. Persze nem csupán emiatt jár pszichológus terapeutához, hanem azért is, mert aszociális viselkedése lassan-lassan antiszociális berögződésekbe vált át. A diagnózis egyszerre szimpla és ijesztő: John szociopata. Az okok talán otthoni viszonyaiban keresendők. Apja elhagyta őt és nővérét, aki amúgy is nehéz eset, így anyja (meg gyakorlatilag a nagynénje) neveli egyedül az életüket keresztül-kasul behálózó családi cég keretein (szó szerint) belül. A saját temetkezési vállalkozásban történő segédkezés John ÉLETE, csupa nagybetűvel. A halottak teste, a szervek, a különböző testnedvek azok, amelyekre a fiú pszichésen gerjed, ez segít neki kordában tartani a benne rejtező Fenevadat.

Johnt ugyanis mélyen belül Szörnyeteg lakja, egy olyan sötét késztetés, amely folytonosan kiszabadulni vágyik. A fiút nem is érdekli más, csak a sorozatgyilkosok – szerencsére csakis elméletben. Legalábbis addig a napig, amíg a Clayton-i Gyilkosnak elnevezett rejtélyes idegen öldökölni nem kezd a kisvárosban, ahol élnek. Ettől kezdve ugyanis John pszichésen egyre inkább a sorozatgyilkos hatása alá kerül, a benne lakozó Szörnyeteg pedig vele együtt kezd mind erősebben mozgolódni. John eltökéli, hogy ő maga végez majd a gyilkossal, ám mikor egy véletlen folytán sikerül kifigyelnie a következő gyilkosságot, nagyot fordul vele a világ. Az áldozatokat szétmarcangoló „fenevad” ugyanis szó szerint valamiféle ember és állat keveréke, egy valóságos Démon, John jó ismerőse, a szomszédban feleségével éldegélő öreg és mindig kedves bácsika. Dan Wells misztikus thrillerében semmit nem bíz a véletlenre, s főleg nem a vétlenekre. Már beszéltem bizonyos elemekről, amelyeket csont és belsőségek fröccsen(t)ése nélkül egyesít, varrásnyomok nélkül fércel össze. A sikerrecept nevesítve nem tűnik bonyolultnak: démonszállta sorozatgyilkos, beteg pszichével küszködő kamaszfiú, egyes szám első személyben elbeszélt, egyre fokozódó feszültségű történet.

Viszont a receptek általános tulajdonsága, hogy meg is kell őket valósítani (főzni, elkészíteni), amely nem minden esetben sül el a legjobban. Nos, a Nem vagyok sorozatgyilkos döntő mértékben ízes és zamatos, máshonnan nézve bűzös és kocsonyás. A már szintén említett két cselekményszál vagy cselekménysík (John belső harca és a Clayton-i Gyilkos ténykedése) úgy ülnek egymáson, hogy érezhető és átélhető összefonódásukkal remek dinamikával fröccsentik nyakon az amúgy vizuálisan nem cenzúrázott eseményeket (értsd: korhatáros). A két sík egymást váltó impulzusai a történet előrehaladtával megszakítás nélkül fokozzák a feszültséget, hogy a végére tényleg letehetetlenül izgalmas olvasmányt tarthassunk a kezünkben. Dan Wells stílusában a koraérett John figurája végtelen szimpátiát kelt az olvasóban, sorsáért, küzdelméért, elhatározásáért teljes erőből aggódunk és szorítunk, s mivel a szomszédban lakó Démon személyisége sem elítélendő minden fronton, kettősükkel remek antagonizmust sikerült a sorok közé csempészni. A végső ütközet teljesen filmszerű, elképzelhető és átélhető, hogy a lezárás az érzelmi és pszichés dimenziókban nyitott maradjon, előkészítve ezzel a folytatások lehetőségeit. A Nem vagyok sorozatgyilkos tehát ugyan a cselekmény eredetiségében nem váltja meg a világot (szóba sem hoztam még például a Dexter-vonalat), azonban jól van összerakva, megírva, végigvezetve és színezve. Így pedig már csakis önmagárt beszél.

Szilvási Krisztián