Rómer Flóris neve ismerősen cseng, jártunkban-keltünkben gyakran bukkan fel, mondhatni sokfelé otthagyta a névjegyét. Meglehet, hogy sok tudásmorzsát is őrzünk róla: „a régészet atyja”, bencés szerzetes, tanár, bölcsész, tudatosan gyűjtötte a természeti és történelmi értékeket, A Bakony című természetrajzi, régészeti munkája alapmű. Azt már valószínűleg kevesebben tudják, hogy neve többször változott. Rammerként született, volt Rommer, sőt Római is. Vagy, hogy ma is áll szülőháza Pozsonyban, amely nagyrészt az ott élő magyarságnak köszönhető.

Rendkívül gazdag életpályája bővelkedik érdekes, sőt gyakran kalandos momentumokban. Eleve az indíttatás meghatározó, az, hogy az egyszerű cipészmester édesapa fontosnak tartotta, hogy mindhárom fiát iskoláztassa, szorgalmazta nyelvtanulásukat is. Jelentősek a barátságok, mint a bakonybéli évek alatt Ipolyi Arnolddal kialakult, életre szóló kötelék (őt népmesegyűjtőként és a magyar művészettörténet atyjaként tiszteljük). Vagy a győri évek alatt Ebenhöch Ferenc koroncói plébánossal létrejött barátsága, amely a vármegye történeti és természeti értékeinek közös felkutatására ad alkalmat, ezáltal létrejönnek a múzeum alapjait képező gyűjtemények, és kialakul egy módszertan is, amelyben ők voltak az úttörők. József főherceg is örök barátjává fogadta mint elméjét nyitogató egykori magántanárát, és ezt felnőtt fejjel is megtartotta.

Nagyon hamar karriert „csinált”, már 30 évesen a pozsonyi akadémia élére került, bár emiatt – bizonyára irigység, féltékenység okán – megaláztatás, sőt nyilvános megrovás is érte. Pedig diákjai odavoltak újszerű, szemléletes előadásaiért, aminek híre ment, és a városiak is gyakran bejártak, a polgári szalonokban sikk lett vendégként meghívni, helyi újságokban rendszeres publikált. Életét azonban ennél jobban felforgatta az 1848/49-es szabadságharc, amelyben önként, hazafias kötelességből vett részt. Tehetsége volt a műszaki dolgokhoz, de bátorság dolgában is kitűnt. Hihetetlen kalandok, hőstettek, századosi rang. De mint tudjuk, az orosz intervenció minden sikert vereségre váltott. Elfogták, 8 évi várfogságra ítélték, ahonnan amnesztiával szabadult. A passzív ellenállás légkörében kezdett múzeumszervező munkába újabb győri évei alatt (1857-61). Mindezt nagy szenvedéllyel tette, látva, hogy a háború idején már sok érték elpusztult. Elve „inkább ma, mint soha”. Tudatosan építette, fejlesztette a természetrajzi szertárt és régiséggyűjteményt, amelyben felismerte a vereség fájdalmának enyhítésére a nemzeti önbecsülés lehetőségét is. Fáradhatatlan polihisztor, tanítás, kutatás, régészeti professzor, tudományos és városi életben is aktívan tevékenyedett. Más téren is letette a nevét: Füvészkert létesítése (ez a mai Honvéd liget, eredetileg javasolt beszédes neve „Bájliget” volt), meterológiai „előrejelző” mozgalom elindítása a mezőgazdaság megsegítésére, akkori nevén „légtani észlelde”. Humoros vonásai ellenére ezek úttörő jellegű, modern kezdeményezések voltak.

Rendkívül fontos és alapozó jelentőségű volt az a javaslata, amely előírja, hogy az előkerült régiségeket be kell jelenteni, amelyet az 1859. május 6-i rendeletben elfogadtak. Gyakorlatilag ezzel megalapította az első múzeumot itt Győrben, amely 1860. május 30-án nyitotta meg kapuit: 2630 állat-, 1420 növénypreparátum, 1239 ásvány, 55 római régiség, 1757 érme. Nagy siker  és érdeklődés fogadta. A céhek megszűntetésében újabb lehetőséget látott a gyűjtemény bővítésére. Hangsúlyozni kell, hogy számos más múzeum is neki köszönheti létét: Aquincum, Kassa, Pozsony, Gödöllő – csak néhány a sokból. Győrből Pestre vitt az útja, az MTA levelező, majd rendes tagjává választották. Természettudósként lett az archeológiai bizottság elnöke, és innentől már mint régész épített országos karriert. A lelkesedés mellett a szakmaiságot is táplálta a felnövekvő régészgenerációban. Xántus Jánossal közösen szervezte ki az 1873-as bécsi világkiállításra azt a néprajzi gyűjteményt, amely a Néprajzi Múzeum alapja lett. 1876-ban érkezett el pályája csúcsához, ekkor sikerült Magyarországra „hoznia” az ősrégészek és antropológusok VIII. világkongresszusát. Ezzel hazánkat a szakma nemzetközi szintjére emelte.

1877-ben Nagyváradra helyezték, haláláig itt élt. Sokan ezt törésnek, mellőzésnek tartják, Rómer azonban nem így élte meg. „Messziről jött papból, köztiszteletben álló városi polgárrá tudott lenni.” 1888-ban tartott aranymiséje után, egy szerencsétlen elesés következményeként (májzúzódás) 1889. március 18-án távozott a földi világból.

Rendkívül munkás, gazdag életművet hagyott hátra, sok szempontból tekinthetjük úttörőnek (művészettörténet, műemlékvédelem, néprajz). Ennél példaértékűbb csak az a személyiség, ami e tények mögött látható, ahogy tanárként a világról gondolkodott, ahogy diákjait kezelte (mindenkiről személyes katalógust vezetett, figyelte haladásukat), hogy a fogságban nem omlott össze, hanem önműveléssel töltötte az időt, hogy képes volt a várfogság után mindent a nulláról újrakezdeni, hogy az akadémiai „magasságokban” sem feledkezett meg az egyszerű kutatókról, szakmai hátteret biztosított nekik, és leginkább azért, mert mindig, minden körülmények között szenvedéllyel művelte azt, amit feladatául tűzött ki. Egyénisége, munkássága példaértékű, feltétlenül érdemes a tanulmányozásra.

Írás és kép: SzaSzi