Honnan a népzene szeretete? Mikor, hogyan kerültetek kapcsolatba?

Kriszti: A testvéremmel tulajdonképpen beleszülettünk a népzene szeretetébe, és benne nőttünk fel szüleinknek köszönhetően, akik a dunaszegi Rezeda Népzenei Együttes alapítói. Ez az ifjúsági együttes ma is közel 40 fővel működik, s bár a szüleink még mindig aktívan dolgoznak a zenekarban, a vezetést már ránk bízták.

Mesó: Mindig érdekelt a zene, rockot, alternatívot is játszottam. 18-19 voltam, amikor először találkoztam a népzenével, és akkor annyira megérintett, hogy azt kérdeztem magamtól, ez eddig hol volt, miért nem találkoztam már vele? Izgalmas volt a rendkívül sokrétűsége, annyira nem értettem, hogyan folynak egymásba a dallamok, mik ezek a cifrák. Akkor úgy döntöttem, hogy ezt nekem meg kell tanulnom. 20 évesen kezdtem hegedülni, népzenét tanulni, néhány évvel később pedig megcsináltam az első saját népzenekaromat.

Alakul a hangulat...

Hogyan találtatok egymásra? Hogyan alakult meg a banda?

Kriszti: 2000-ben jutottunk el oda a testvéremmel, aki kobzon játszik, hogy a népzenei táborokban és otthon magnókazettáról tanult és felhalmozott tudást szeretnénk zenekari formába önteni. Akkor ismerkedtünk meg Vértes Kornél hegedűssel és barátjával, Medvecz Attilával, aki dobolt. Így négyen alapítottuk meg a Cserefát. Néhány év után azonban elváltak útjaink. Lacával 2005-ben találkoztunk, Mesóval pedig 2008 óta zenélünk együtt.

Mesó: A Vasutasban (Arany János Művelődési Ház – Szárnyaskerék) jó pár éven keresztül felváltva tartottunk táncházakat. Nekem 1998 óta volt egy vonós bandám, a Matokabinde, 2000-től játszottunk itt Győrben táncházakat. Onnan ismertük már egymást, aztán amikor ide költöztem, felvetődött a mi lenne, ha…

Az elnevezés honnan jött?

Kiszti: Nincs különleges története, valami jó hangzásút szerettünk volna. Lapozgattuk a dalszövegeket, és akkor találtunk rá a Kiszáradt a cserefa, cserefa kezdetű dalra, ami nagyon megtetszett nekünk.

Mesó: Ez egyébként nagyon jó kis név, a csertölgynek a moldvai elnevezése, és a tölgyfáról azt tartják, hogy méltóságos, hosszú életű és kemény.

A zenekar tagjai Kozma Krisztina (furulya, kaval, citera, ének), Kozma Éva (koboz, ének), Bors Laca (dob, doromb), Mesics György (hegedű). Jó ideje együtt dolgoztok. Kinek mi a „szuperereje”?

Kriszti: 15 éve zenélünk már együtt, jól ismerjük és kiegészítjük egymást, ami biztonságérzetet ad. Így aztán amikor elkezdünk játszani, nyugodtan tudok magamra koncentrálni, mert tudom, hogy számíthatok a másikra. Évi például bombabiztosan tartja a ritmust, őt soha nem lehet kizökkenteni. Mesó többek között jól kommunikál, a dobosunk, Laca nagyon szeret kísérletezni ütős hangszereken. Ők ketten egyébként együtt játszottak rockzenét a WestminsterApuban. Nagyon fontos tagunk Csutkó (Fábián Szabolcs), aki rendkívül szuggesztív személyiség, egy igazi ceremóniamester, amellett, hogy a táncokat tanítja, a mulatságok elmaradhatatlan házigazdája és poénfelelőse.

Mesó: Nekem nagyon fontos Kriszti és Évi végtelen nyugalma. A legnagyobb kavarodásban is mindig tudják, hogy minden megoldódik, és nem kell aggódni, így nekem nem kell mást csinálnom, csak odaülni, hegedülni.

Csutkó – tánctanár, hangulatfelelős és ceremóniamester

A népzene öt nagy dialektusa közül a moldvai csángót játsszátok. Miért éppen ezt választottátok?

Kriszti: Tulajdonképpen véletlenül kerültem kapcsolatba a moldvai zenével. Egy táborozás alkalmával – az Alföld közepén egy eldugott kis faluban – apukám beíratott furulyaoktatásra, ahol moldvai dalokat tanultunk. Addig nem ismertem ezt a fajta zenét, de azonnal magával ragadott. 13-14 éves voltam akkor. A testvéremet és engem is beszippantott ez a műfaj, és később már mi magunk is tudatosan kerestük a lehetőségeket, ahol ezzel találkozhatunk. Amikor Moldvába is kijutottunk egy ilyen táborba, végképp megpecsételődött a sorsunk. Sokáig minden évben jártunk Moldvába, közben megalapítottuk az együttest, és magunkhoz vonzottuk azokat, akik hasonlóan gondolkodnak erről a zenéről.

„A Cserefa feladatának tekinti a Keleti-Kárpátokon túl évszázadok óta kisebbségben élő moldvai magyarság kultúrájának bemutatását és továbbéltetését” – olvasom az interneten. Mennyire erős bennetek a küldetéstudat?

Kriszti: Ez így van, de nem annyira tudatos ez a küldetés, inkább belülről fakad ennek a kultúrának a szeretete.

Mesó: Ez természetesen jön, mert tetszik, szeretjük. A népzenén keresztül egy csomó egyéb információ is eljut az emberhez a földrajzról, a történelemről, a néprajzról. Ebben az ember meg tudja élni a magyarságát, azt, hogy kicsoda. Ezt csak itt tudom átélni, ez a sajátom, bár szívesen játszom rock vagy blues zenét is. A moldvai azért is érdekes, mert ez az ötödik dialektus, és ezt Bartók, Kodály még nem vette bele a gyűjtésbe, ez a terület még nem volt feltérképezve. Azért is különleges, mert a Kárpátokon túl rengeteg hatás érte az ott élő magyarokat. Szakmailag is nagyon izgalmas, mert teljesen mások a dallamok, más a hegedülés. Furulyával, kobozzal együtt muzsikálni, nem brácsával és bőgővel, teljesen más, mások a hangsúlyok, másképp kell gondolkozni.

Mindez sajátos értelmezésben történik, ezt is írjátok a bemutatkozásban. Ez mit jelent pontosan?

Kriszti: Mivel nem Moldvában születtünk és élünk, nem fogjuk tudni soha úgy játszani az ottani zenéket, ahogy azt a helyiek tradicionálisan művelik. Nem is akarhatjuk ezt. Sem a szövegek autentikus kiejtésében, sem a furulyajátékban, amit nőként egészen máshogy tudok megszólaltatni, mint egy adatközlő. Nem szeretnénk a moldvai embereket utánozni, ez már önmagában is egy másfajta ízt ad a zenénknek. Nem törekszünk tehát arra, hogy egy-egy dallam pontosan úgy szólaljon meg, mint az eredeti környezetében, már csak azért sem, mert ilyen felállású zenekarok ott nem is léteztek. Valójában a furulya a dobbal, a hegedű a kobozzal szólalt meg, tehát ezek a ma elterjedt nagy zenekarok ott nem léteztek.

Mesó: A táncházmozgalom az idén ötvenéves, ennek a moldvai története itt Magyarországon a 80-as években a Tatrossal indult. A mozgalmon belül is egy külön kis közösséget hoztak létre, akik ezt a zenét és táncot művelik. Nekik kellett kitalálni azt, hogy Moldvától, a szülőföldjétől távol hogyan szólaltassák meg ezt a zenét. Nagyon jó itthon is a moldvai zenekarok összeállítása: dob, koboz, furulya, hegedű. Ezek a hangszerek remekül szólnak együtt, nagyon jó a húzása. Ha belegondolunk, ez majdnem egy rockzenekari összeállítás, csak a basszus, a bőgő hiányzik, de gyakorlatilag ez egy jól bevált hangszerelés.

„Ez a kicsi mulatság, tartson, amíg a világ!”

Eddig arról beszéltünk, hogy ezek tánczenék, gyakran párosul táncházzal. Egy koncert mennyiben más?

Kriszti: A covidot leszámítva, amikor szüneteltünk, kerek 15 éve tartunk rendszeresen táncházakat Győrben. Most egy kicsit ebbe az irányba tolódott az életünk, de szeretünk koncerteket is tartani, melyek egészen más jellegűek, hiszen ezeken a hangszerjáték mellett az énekes hagyományokat is be tudjuk mutatni.

Ötven éve kezdődött a táncházmozgalom. Szerintetek ma mennyire életképes a népzene, mennyire választják ezt a fiatalok? Erről mit gondoltok?

Kriszti: Mikor két év kihagyás után idén januárban újra belefogtunk a táncházak szervezésébe, még nekünk is voltak fenntartásaink, hiszen egy ilyen mulatságon az emberek közvetlenül érintkeznek egymással, és még kellett a védettséget igazoló kártya is. Ehhez képest annyian jöttek, hogy majdnem kidöntötték a Rómer Ház falait. Szerintem minden idők egyik legnagyobb bulija volt. Azóta még kétszer ismételtük, szintén nagy sikerrel.

Mesó: Ennek van egy szubkulturális jellege, különösen egy ilyen kis városban. Régebben nagyjából ugyanazokat az arcokat láttuk, most pedig alig volt pár ismerős. Úgy látom, hogy egy csomó ember, sok fiatal ezzel úgy van, mint ahogy én is voltam annak idején. Rácsodálkozik. Lehetne ez másként is, de sajnos a népzenénk a mai napig nincs a megfelelő polcon kezelve.

Kriszti: Sokan nem tudják, milyen egy táncház, vagy nem így képzelik el.

Mesó: Itt tulajdonképpen nem kell táncolni, lehet ücsörögni egy asztalnál, beszélgetni, mert nem olyan hangos a zene, hogy elnyomná, de lehet táncolni is magyar népzenére. Ez egy közösségi esemény.

Mennyire törekedtek arra, hogy mindig valami újat adjatok? Lehet újat hozni? Hogyan bővül a repertoárotok?

Kriszti: A koncertprogramunkat néha frissítjük, új dalokat keresünk, hogy ne váljunk unalmassá. Lehet újat hozni, mert a moldvai dallamkincs végtelen. Jó példa erre, hogy a múltkoriban kaptam egy örökségből származó könyvet, Kallós Zoltán gyűjtését egy nénitől, aminek csak a töredékét ismertem. A régi gyűjtéseket átlapozzuk, és ami megtetszik, megtanuljuk. A táncdallamok száma ugyan véges, de változataik szintén végtelenek.

Szeretünk vendégzenészeket is hívni...

Mit tartotok a legnagyobb sikereteknek?

Kriszti: Több mint két évtizede működünk stabilan, megszakítások nélkül. Én ezt tartom sikernek.

Mesó: 15+2 éve csinálunk táncházakat Győrben. Jó élményeket vittünk, sok barátot szereztünk, közösséget kovácsoltunk. Voltak, akik a mi táncházunkban ismerkedtek meg, aztán még a lagzijukon is mi muzsikáltunk.

Kriszti: Szeretünk vendégzenészeket is hívni, így egy kicsit más színt kap a zenénk. Maknics Csabi például, aki szintén furulyán játszik, majdnem állandó közreműködőnk.

Mesó: Kriszti férje, Zoli is – ő világszínvonalú zongorista – előszeretettel látogatja a táncházakat, az összes dallam a fülében van. Mostanában egészen fantasztikus zenei ötletekkel bolondítja meg a Cserefa dallamvilágát.

Milyen terveitek, elképzeléseitek vannak a jövőre?

Kriszti: Mindenképpen szeretnénk életben tartani ezt a táncházas vonalat. Sőt, nagyon szeretnénk, ha lenne Győrben rendszeres gyerektáncház. Erre volna is igény. Legközelebb május 28-án Dunaszegen, a Szigetközi Gulyahajtáson muzsikálunk.

SzaSzi
Fotók: Orosz Sándor (1.), Csapó Balázs (2-4.), Barabás Tamás (5.)

A Győri zenekarok sorozatának korábbi cikkei:
1. rész: A Colombre Band
2. rész: Víganjáró Apnoé
3. rész: A Friends Big Band
4. rész: A Hangraforgó
5. rész: Hoppáré
6. rész: TOSODA Projekt
7. rész: Belvárosi Betyárok
8. rész: Kétszemközt
9. rész: Eszkimó
10. rész: RockMilady
11. rész: Goldstep
12. rész: M-Squad