Vajon mit érezhetett az a kisfiú, akit társai állandóan kínoztak és csúfoltak, és akiről a felnőttek is azt mondták, ő egy tévedés, akinek nem lett volna szabad megszületnie? Válaszul az autisztikus jegyeket mutató és a fejében folyton démonokkal küzdő Antonio Ligabue / Anton Laccaube a XX. század egyik legjelentősebb naiv művésze lett, akit még életében elismertek és méltattak.

A Svájcban született Ligaube-től mindenki lemond, ezért Olaszországba toloncolják, de hogyan tudná egy félkegyelmű a fasizálódó ország felemelkedését szolgálni? Szenvedélyesen, ösztöneitől hajtva rajzol és alkot, és csak a szerencsének köszönhetően, művészetét felfedezve válik a társadalom megbecsült tagjává. A siker némileg megkésve érkezik, azt megízlelve is kísért a múlt, a megaláztatás és a feleslegesség, haszontalanság érzése.

Az elmegyógyintézetek és szegényházak állandó lakója, akiből csaknem teljesen hiányzik a gátlás, és minden jámborsága ellenére ön- és közveszélyes. Az emberek között feszeng, a neki nem tetsző dolgokra dühkitöréssel válaszol. Képtelen fékezni magát, ösztönösen, már-már állati módon cselekszik, ugyanakkor ez jelenik meg a művészetében is, ami teljesen egyedivé teszi.

A sok évtizedes nélkülözés és a szeretet hiánya miatt a festményei eladásából származó pénzt drága holmikra és barátokra költi, olyan, mint egy kisgyerek, aki elszabadul az édességboltban. A motorkerékpár a szenvedélye, ez jelenti számára a szabadságot, vásárol is belőle egy tucattal. Egyszerre taszítja és vonzza az embereket, sokan keresik a kegyeit, de a legtöbbször hiányzik ebből az őszinteség. Ő pedig hol élvezi a sikert és a vagyont, hol pedig magába zárkózik, és elvonul a természetbe, az állatok közé, ahol mindig is otthon érezte magát.

Torz megjelenése és furcsa viselkedése miatt nem volt szerencséje a nőknél, pedig elismert és gazdag művészként egyetlen vágya az lett, hogy találjon valakit maga mellé, akit a tenyerén hordozhat. Állati ösztönök hajtják, az udvarlás nem az erőssége, az intimitás, a testiség, a másik nem közeledése zavarba hozza, hiszen soha senki nem szerette, és azt sem viseli jól, ha valaki hozzáér.

Giorgio Diritti filmje olyan, mintha maga Ligaube mesélne arról, hogyan lett művész. A megbomlott elme az időben ide-oda ugrálva próbál meg elvezetni minket a festmények és kisplasztikák mögött rejlő vívódáshoz és mentálhigiénés összeomláshoz. Kizárólag a művészetet meghatározó elemekre koncentrálva hagyja ki a kevésbé fontos és meghatározó életeseményeket, magát az alkotó tevékenységet pedig úgy mutatja be, mint folyamatos szenvedést és gyötrelmet. A Van Gogh az örökkévalóság kapujában (2018) című filmhez tudnám hasonlítani, ahol Willem Dafoe színészi játéka hozta közelebb a nézőt a művész és a mű közötti kapcsolat megértéséhez, befogadásához.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Hujbi
Forrás: hetediksor.hu