Minden évben műsorára tűzik a televízióadók a munkáit. Ő avatta halhatatlanná Béres Ilonát és Tordy Gézát A kőszívű ember fiaival, Huszti Pétert és Koncz Gábort a Fekete gyémántokkal, Venczel Verát a Kárpáthy Zoltánnal, Bárdy Györgyöt az Egri csillagokkal.

Édesapja Várkonyi Titusz újságíró volt, Krúdy Gyula egyik legjobb barátja. Várkonyi Zoltán tehetségére már az iskolai önképzőköri színielőadásokban felfigyeltek, ő azonban újságíró szeretett volna lenni, és el is helyezkedett egy lapnál. Folyékonyan beszélt angolul, németül, olaszul, franciául, és élete végén elkezdett spanyolul tanulni. Moliére három darabját ő ültette át magyarra.

Végül mégis a színi pályát választotta, és 1931-ben megkezdte tanulmányait a Színművészeti Akadémián. 1934-ben a Nemzeti Színházhoz szerződött, itt egy legendás nemzedékkel játszhatott együtt: Apáti Imre, Gobbi Hilda, Major Tamás. 1941 júliusában elbocsátotta a Nemzeti, Pünkösti Andor, a Madách Színház igazgatója azonnal szerződtette. Itt játszotta el a legendás IV. Henriket és Hamletet.

Zsidó származása miatt 1944-ben felkerült a Gestapo halállistájára, bujkálnia kellett. A Vígszínház pincéjében vészelte át a háború utolsó napjait, Benkő Gyula segítségével. A második világháború utáni színházi élet vele kezdődött: 1945. január 28-án Budán még ropogtak a fegyverek, az Izabella téri Magyar Színház épületének tetején beesett a hó, és Várkonyi azt kiáltotta a télikabátos nézőknek: „Élünk!”

1945-ben megnyílt a Művész Színház, itt alakított ki saját színházi világát, rendezett, játszott. Innen indult el Darvas Iván, Pécsi Sándor, Bárdy György pályája, ő fedezte fel Latinovits Zoltánt is. Irodalmi csemegéket, közönségcsalogató darabokat mutatott be. 1949-ben államosították a színházat. 1950-től 1962-ig ismét a Nemzeti Színházban játszott. Ekkor indult el filmrendezői karrierje, korai filmje, a Keserű igazság azonban poltikai okok miatt sokáig be volt tiltva.

1951 és 1953 között az akkor még Magyar Néphadsereg Színház néven működő teátrum főrendezője is volt, majd kilenc éven át, 1962-től a nevét visszakapó Vígszínház főrendezője, 1971-től haláláig igazgatója lett. A Szent István körúti színházat és annak kamaraszínházát, a Pesti Színházat az új magyar dráma jelentős műhelyévé tette: Csurka István, Szakonyi Károly darabjait itt mutatták be.

Sokszor kellett harcolnia a kultúrpolitika vezéreivel, a Pisti a vérzivatarban című Örkény-darab bemutatásáért például évekig küzdött. Ez lett aztán utolsó rendezése, amelyet betegsége miatt félbe kellett hagynia, így Marton László vette át.

1945-től tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, rektora is volt 1974-től haláláig. Kiváló pedagógus hírében állt, tanítványai (nagy színész egyéniségek) a mai napig büszkék arra, hogy tőle tanulhattak. 1953-ban és 1956-ban Kossuth-díjjal tüntették ki, 1955-ben kapta meg az érdemes művész, 1962-ben pedig a kiváló művész címet.

1979. április 10-én halt meg, felesége mellett nyugszik a Farkasréti temetőben. Özvegye, Szemere Vera 1984-ben díjat alapított emlékére, melyet minden évben az a kolléga kap meg, akit a Vígszínház munkatársai titkos szavazással megválasztanak. A Vígszínház előcsarnokában mellszobor, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen dombormű őrzi emlékét. Emléktábláját 2002-ben avatták fel Budapesten, II. kerületi egykori lakóháza falán. Születésének centenáriuma alkalmából 2012-ben több kiállítást rendeztek életéről.

Gábor Miklós írta róla: „Ha bárhol a világon megjelenik, egy perc alatt színház nő körülötte.”

Nagy Mária

Forrás: wikipédia, szinhaz.hu, hirado.hu

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.