A Rammstein-rajongók elégedetten hátradőlhetnek, ugyanis az új lemez tökéletesen elkészített és kimért adagokban hozza mindazt, amit egy Rammstein-lemeztől elvárhatunk. A felszínen magabiztosan zakatolnak a riffek, a háttérben hömpölyögnek a szinti dallamok, Till Lindemann a tőle megszokott őrült-szórakoztató modorossággal dörmög és hörög. A gépezet német precízióval teljesít, nincs pihenő, nincs sallang, nincs hibalehetőség.

Minden annyira tökéletes és áramvonalas itt, hogy a hallgató szinte már vágyik valamilyen váratlan kitérőre, meglepetésre. Az a fajta művészi megújulás és kockázatvállalás, ami a Sehnsucht és a Mutter, vagy a Mutter és a Reise, Reise között jellemezte a zenekart, 2022-re nagyrészt elkopott. A Rammstein teljes mértékben tisztában van az erősségeivel, és végig ezekre épít, nem próbál új területeket meghódítani – és talán nem is kell már nekik.

A Zeit – a 2019-es cím nélküli, kvázi visszatérő lemezhez hasonlóan – alapvetően két komfortzónára bontható: a szándékosan karikatúrába hajló darálós-dallamos metáltételek mellett ellensúlyt képeznek a visszafogottabb, rideg középtempós, new wave-iskolás felvételek. Ez a kettősség rögtön tetten érhető az első két promóciós dal esetén is. A címadó Zeit dalt használni kezdeti promó single-ként igazán bátor döntés volt – egy kaotikus jelenben a Rammstein egy nagy ívű, letisztult, sőt egyenesen szépséges lassú dallal helyezte vissza magát a térképre. De az ünnepélyes póz nem tartott sokáig, hiszen ezt követően rögtön jött a Zick Zack, folytatva az Amerika-Pussy-Ausländer direkt-nevetséges vonalát.

Az A oldalon szereplő első hat dal is két blokkra bontható. Az albumot nyitó Armee der Tristen Rammstein szinten lágyan és légiesen indít, majd a már ismert címadó dal után is maradunk kényelmes középtempóban a sötéten csillámló Schwarz alatt. Ezek után viszont berobbannak a gyors dalok, és ez az a komfortzóna, amelyben a Rammstein hajlamos elkényelmesedni és túlzásokba esni. A Zick Zack, Giftig és OK dalok, illetve később a Dicke Titten mind jól kivitelezettek, szórakoztatóak, de az együttes néha annyira túltolja az iróniát, hogy a rengeteg idézőjel, zárójel és kikacsintás között elveszik a valódi poén. Ezekből a dalokból elég lenne egy vagy kettő, ennél több már összefolyik és fárasztóvá válik. A Giftig egy nagyszerű indusztriál metál dance party, de a Dicke Titten vagy az OK (Ohne Kondom, félreértések elkerülése végett) már bazári szinten közönségesek.

A B oldalon is hasonló a felállás, bár több diverzitással. Az Angst egyértelműen a legjobban sikerült metáltétel itt, úgy képes groteszk lenni, hogy nem csúszik át önparódiába, ráadásul a felszínen lévő rémmese alatt valódi társadalmi problémákat feszeget. Ha nem is olyan velőtrázó rémálom, mint a Puppe a legutóbbi lemezen, mindenképp az album egyik legsötétebb pontja. A Meine Tränen a Mutter folytatása a szó szoros értelmében, ugyanis az együttes meta módon a szövegben és a hangszerelésben is visszautal a húsz évvel ezelőtti klasszikusra. A lemez végére is maradt két remek dal. Az apály-dagály szerkezetű, ironikus hangtorzítással megbolondított Lügen igazi rammsteines görbe tükör az illúziókra és hamis valóságokra épülő világunk előtt, míg az Adieu epikus lezárása az albumnak, egyszerre meghajlás és elköszönés a lemeztől, talán egy későbbi turnétól, és adott esetben egy egész életműtől is.

A Zeit egy erős, szikár, izmos lemez napjaink egyik legfontosabb alternatív zenei együttesétől. A Rammstein pontosan pozicionálja magát, és töretlenül hozza a megszokott (és elvárt) színvonalat, mind zeneileg, mind vizuálisan. Hogy emellett, 30 év után nem sokat újítanak a képleten, szinte lényegtelen. Bár az Adieu dalban színpadiasan elbúcsúznak a hallgatótól, remélhetőleg nem kell újra tíz évet várni a visszatérésükre.

Demjén István Tamás
Forrás: langolo.hu