Lengyelország lerohanását követően Hitler abban bízott, hogy a nyugati szövetségesek a tények előtt meghajolva, és félve egy hosszú, kimerítő küzdelemtől, inkább tárgyalni kezdenek. Miután kiderült, hogy a britek és a franciák nem akarnak alkudozni vele, a Führer kénytelen volt megbarátkozni azzal, hogy nyugat felé kell fordítani haderejét. Minél előbbi offenzívában gondolkodott, mivel úgy vélte, hogy a késlekedés inkább ellenségeinek kedvezne, hiszen uralja a tengereket, és gyarmatairól is plusz erőket hozhat át Európába.

Egy franciaországi hadjárat esetén a németek mindenekelőtt katonaföldrajzi problémákkal néztek szembe. A két ország határát Svájctól egészen Elzász keleti csücskéig a Rajna alkotja, amely folyó komoly hadműveleti akadályt képez. Innen aztán a határ északnyugati irányt vesz Luxemburgig. Ez a határszakasz a német-francia háborúk terepe volt évszázadok óta, ám a franciák az első világégést követően egy masszív erődvonalat építettek ki egészen Belgiumig, amely a Maginot-vonal nevet kapta. A cél részben az volt, hogy az erődrendszer visszaverjen egy német támadást (ha olyan bolondok, hogy ott támadnak), részben pedig az, hogy a germánok kénytelenek legyenek Belgiumon keresztül jönni, ahol majd a francia hadsereg krémjével és a Brit Expedíciós Erővel (BEF) találják szembe magukat a belgák mellett. Ráadásul Belgium felé haladva az erődvonal után az Ardennek nem túl magas, de erdőkkel fedett hegyei nyújtanak védelmet, majd a belga erődök és a Németalföldet behálózó folyók és csatornák nehezítik a németek dolgát. A franciák, úgy tűnt, jól okoskodtak, a németek kezdetben valóban eszerint képzelték el a hadjáratot, mígnem egy bizonyos Erich von Manstein (a címlapképen) ki nem talált egy jobbat. Bár a kínai hadtudomány atyja, Szun-Ce és Manstein működése között 2400 év telt el, a hadviselés alaptörvényei a mai napig nem változtak. Tényleg ott célszerű támadni, ahol arra nem számítanak.

A lengyelországi hadműveletek végét követően a német hadvezetés azonnal megkezdte a nyugati hadjárat megtervezését. Hitler már 1939. október 9-én összehívta a haderőnemek parancsnokait, hogy végiggondolják az elképzeléseket. A nyugati hadjárat „Fall Gelb”, azaz „Sárga eset” néven futott a továbbiakban, s Keitel, Brauchitsch tábornokok, Rader admirális és Göring légi marsall segítségével 9-én Hitler kiadta a 6. számú Führer direktívát, amely elsőként mondta ki, hogy amennyiben Lengyelország bukását követen a nyugati hatalmak nem hajlandóak béketárgyalásokra, akkor a lehető leggyorsabban le fog csapni a nyugati fronton. Az eredeti német haditerv – amelyet az OKH (Oberkommando des Heeres, azaz szárazföldi haderő főparancsnoksága) dolgozott ki Halder tábornok vezetésével – voltaképpen nem volt más, mint a végső soron kudarcot hozó 1914-es Schlieffen-terv gépesített csapatokra átdolgozott, Hollandiára is kibővített kiadása. E terv szerint a német hadsereg Hollandián, Belgiumon és Luxemburgon keresztül egy jobbhoroggal ütötte volna ki a brit és francia erőket. A hadművelet elsődleges célja a Nagy-Britanniához közeli tengerpart megszerzése, valamint a Ruhr-vidék ipartelepeinek biztosítása volt. Ez pont az volt, amit a franciák vártak.

A terv maga után vonta volna, hogy amint a német csapatok megkezdik a támadást, a brit és francia hadsereg krémje Belgiumba vonul megállítani azokat. Hitlernek nem tetszett ez a terv, úgy érezte, hogy a páncélosok délebbre történő bevetése nagyobb eredményt hozhat. Hasonlóan vélekedett Erich von Manstein is, aki a birodalom egyik legelismertebb vezérkari tábornoka volt, s felbátorodva kidolgozott egy új hadműveleti tervet. Úgy érezte, hogy Halder tábornok terve túl kiszámítható, nem használja ki a páncéloserőkben rejlő előnyt, és ami a legnagyobb baj, éppen ott támad, ahová az ellenség várja. A német hadsereg felkészültsége a háborúra nem volt jó (igaz, ellenfeleié sem), fegyverezet terén bőven voltak problémák, ám a német hadászati és harcászati eljárások lényegesen magasabb szinten álltak a franciánál vagy a britnél. Különösen a harckocsik felhasználási módjában volt eltérés, ami komoly előnyhöz jutatta a germánokat, holott sem a tankok mennyiségére, sem minőségére nézve nem voltak fölényben a nyugati szövetségesekkel szemben. Nehéz eldönteni, ki volt a világháború legjobb német hadvezére, de Manstein helye az elsők közt aligha megkérdőjelezhető. Úgy érvelt Hitlernél, hogy az eredeti haditerv csak egy elhúzódó anyagi háborúhoz vezethet (mint amilyen az első világháború is volt), abból pedig Németország nem jöhet ki jól. Hitler végigszenvedte az első világháborút, és ez az érvelés igen meggyőző volt számára, ráadásul összhangban állt saját megérzéseivel. Ha propagálta is a nemzetiszocialista kormányzat, hogy a korábbi vereséget a zsidók árulása (az ú.n. tőrdöfés-elmélet) okozta, maga Hitler tisztában volt azzal, hogy a Második Birodalom bukásának elsődleges oka a két szövetségrendszer közötti nagy gazdasági erőkülönbségben keresendő. Manstein azt javasolta, hogy a támadás északi szárnya helyett az Ardennekkel szemben álló hadseregcsoport legyen a főerő, ott vessék be egy tömbben a páncélosok zömét, s miközben a brit és francia csapatok benyomulnak Belgiumba, ez az erő középen törjön át, kettévágva az ellenség haderejét. A páncélosoknak ezután a La Manche csatornáig kell nyomulniuk, hogy elvágják Párizstól és az utánpótlástól a brit és francia főerőket Belgiumban. A pontos haditerv kialakítása hónapokba tellett, mivel a tél mindenképpen alkalmatlan lett volna egy offenzívához, így az egyre csúszott. Hitler bár szeretett határozottnak látszani, nehéz döntések esetében igen gyakran hezitált, illetve a végsőkig tologatta a meghozatalukat, ezért az őszből tél lett, majd tavasz, a nyugati fronton pedig furcsa háború zajlott, komoly katonai akciók nélkül.

A hadsereg vezetése Hitler támogatása miatt lassan magáévá tette Manstein ötletét, csiszolgatták, finomították, és végül 1940. február 17-én fogadták el végleg. A haditerv radikális volt, merész, és teljes győzelmet ígért alacsony áron, amennyiben sikerül kivitelezni. Mansteint támogatta Rundstedt is, akinek hadseregcsoportja lett volna a támadás főereje. Halder és az OKH nem volt elragadtatva, Hitler viszont annál inkább. Érdemes megjegyezni, hogy míg a második világháború utolsó éveiben Hitler beleszólása a katonai ügyekbe ártott a németeknek, kétségtelen, hogy 1942-ig rendszerint ráérzett a helyes döntésekre. A hadművelet végül a „Sichelschnitt”, azaz a „Sarlóvágás” nevet kapta.

Miközben Norvégiában még zajlottak a hadműveletek, a német haderő megkezdte teljes erejének felvonultatását a nyugati határhoz, majd 1940. május 10-én végül elhangzott a „Danzig” jelszó, amely a kezdetét jelentette a nyugati offenzívának. A Manstein által kidolgozott terv elképesztő sikert hozott. Alig néhány nap után nyilvánvalóvá lett, hogy a szövetségesek képtelenek védekezni az új stílusú hadviselés, a Blitzkrieg ellen. 1940 májusának végére a brit és francia főerőket körbezárták Dunkerque körzetében, majd június 22-én Franciaország kapitulált Hitler előtt. Ami milliós áldozatok árán nem ment Németországnak négy és fél év alatt 1914 és 1918 között, az most szűk másfél hónap alatt néhány tízezer halott árán megvalósult.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Prit Buttar: A penge élén. Budapest: Peko, 2021; Trevor-Roper, H. R.: Hitler’s War Directives 1939-1945. London, 1964

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.