„Egy fénykép nem csupán kép (mint ahogy a festmény is kép), nem csupán a valóság értelmezése, hanem nyom is, a valóság közvetlen lenyomata, akár a lábnyom vagy a halotti maszk.” (Susan Sontag)

A megjelent népes számú érdeklődő előtt tartott megnyitóbeszédében Virág Lajos fotós, a Győri Fotóklub Egyesület alkotója rövid áttekintést adott az emberábrázolás gyökereitől egészen a digitális kor képalkotási technikájáig szóló időszakról. Az emberiség történelmében a képeknek, mint a kommunikáció egyik fő elemének, mindig mágikus ereje volt. Bizonyítják ezt a barlangrajzok, a különböző Isten-ábrázolások, a hadvezérek és uralkodók megjelenítései szobrokon, reliefeken, festményeken, később a fotókon. Az antropológusok a 20. század elején kutatásokat végeztek különböző népcsoportoknál, különösen a délkelet-ázsiai régióban, ahol az őslakosok nem engedték magukat lefényképezni, mert rettegtek attól, hogy ellopják a képmásukat, ezzel együtt a lelküket.

A történelmi korok közül elsőként az ókori Egyiptom emberábrázolásai lettek kiemelve, ahol nem az autentikus ábrázolások találhatók, hanem az alkotások inkább az „isteni tulajdonságok” kiemelését, az erő, a hatalom hangsúlyozását szolgálták. Az antik görögöknél a matematikai arányokon alapuló ábrázolásokkal valósították meg a harmonikus, erőtől duzzadó emberi alakokat. A rómaiak korában a festmények és szobrok mellett a halotti maszkok ábrázolták a leginkább élethű módon az egyént, az elhunytat. Az emberi arcról, mint a lélek és a test tükréről, az utolsó utáni pillanatban készült gipszlenyomat abszolút hű képmásként őrizte meg az elhunyt arcvonásait és emlékezetét. Az elhunyt családtag halotti maszkját a lakás fő helyén függesztették ki, így emlékezve rá és tisztelve meg az eltávozottat.

A reneszánsz korszaka komoly változást hozott a művészetekben, mivel az egyházi megrendelések mellett megjelent a vagyonosodó kereskedő réteg, aki már meg tudta fizetni a róla készült festményt, amivel hangsúlyozhatta gazdasági erejét és társadalmi státuszát.

A művészet, azon belül is a fotóművészet a mulandó időt rögzíti, fototechnikai eljárások segítségével őrizve meg tárgyát az emlékezet számára. A fényképezés első éveiben sem a tájkép, sem a csendélet nem érte el azt a bűvös erőt, amit a portréfotózás megvalósított. Az 1840-es, 50-es években, a dagerrotípia és a talbotípia korszakában a megörökített személyek a társadalom felsőbb köreiből és a szellemi elitből kerültek ki. Legtöbbször esztétikailag képzett festők, rézmetszők, ötvösök, vagy a vegyi eljárásokhoz értő gyógyszerészek lettek fotográfussá. A portréfényképészek a modellek beállításában, a kép kompozíciójának elrendezésében a festők eljárásait követték. További jelentős változást hozott az 1850-es évek közepén megjelent új technológia, a nedves kollódiumos eljárás, amely egyesítette a dagerrotípia éles rajzát, finom részletgazdagságát és a talbotípia sokszorosíthatóságát, ami magasabb fényérzékenységgel is társult. Ebben a korban a művészek helyett a portréfotózásban jó anyagi lehetőségeket látó üzletemberek jelentek meg, akik az egyéniség megörökítése helyett a külsőségek megjelenítését, a kispolgári igények kielégítését helyezték a középpontba.

A megnyitóbeszédben érdekességként elhangzott, hogy már a korai időkben, a műtermi fotózásban megjelent a fotókon a meztelenség ábrázolása, műfajként az akt. A 21. század kísérletező fotográfusai folyamatosan új technikát, a digitális technikát alkalmazzák, és új utakat, módszereket keresnek témáik megörökítésére. Ma már egyre több és egyre korszerűbb eszköz (digitális fényképezőgépek, mobiltelefon, tablet) áll a rendelkezésünkre, mind tökéletesebb kivitelezésében.

A kiállítás megtekintésekor a szemlélődő látogató időutazást élhet át a falakon időrendben elhelyezett képek nézegetése közben. A művészi kivitelezésű fotók hozzájárulnak szépérzékünk fejlesztéséhez, a vizuális szemléletformálásunkhoz, továbbá segítenek az elvonatkoztatásban, egyúttal a kép dokumentumként is felbecsülhetetlen értékű.

A kiállítás egyik legérdekesebb szekciójában a fotósok saját gyűjtéséből származó száz éves fotók láthatók, amelyek bemutatják nekünk nagyapáink és nagyanyáink korának fotográfiai stílusát, valamint az ábrázolt személyek viszonyulását a kamerához. Tovább haladva a múlt században, a fotóstúdió tagjai által készített, főként fekete-fehér felvételek, majd a harmadik részben már digitális géppel készített fotók, életképek és más izgalmas, az életből ellopott jelenetek láthatók.

A komáromi MOLAJ Fotóstúdió alkotói: Bognár Balázs, Bognár Csaba, Csere Edit, Halász Gizka, Heizler Balázs, Kurucz Zsolt, Marosi Zsuzsa, Németh János, Neuvirth Lajos, Oroszlámos György, Tóth Péter, Török Tamás, Varga Mihály Sebestyén, Vígh Tibor, Wurczell Zoltán.

A megnyitót színesítette a Richter János Zeneművészeti Szakgimnázium két közreműködő tanulója, Németh-Kövi Laura, aki népdalokat énekelt, és Horváth Dániel, aki slágereket adott elő.

A tárlat 2022. május 30-ig látogatható.

Virág Lajos
Fotók: Bognár Imre Tivadar, Győri Fotóklub Egyesület

Fotógaléria: A MOLAJ Fotóstúdió kiállításának megnyitója

Bognár Imre Tivadar fotói

13 kép